Oda A Venecia Ante El Mar De Los Teatros (Spanish)
Las copas falsas, el veneno y la calavera de los teatros. García Lorca
Tiene el mar su mecánica como el amor sus símbolos. Con qué trajín se alza una cortina roja o en esta embocadura de escenario vacío suena un rumor de estatuas, hojas de lirio, alfanjes, palomas que descienden y suavemente pósanse. Componer con chalinas un ajedrez verdoso. El moho en mi mejilla recuerda el tiempo ido y una gota de plomo hierve en mi corazón. Llevé la mano al pecho, y el reloj corrobora la razón de las nubes y su velamen yerto. Asciende una marea, rosas equilibristas sobre el arco voltaico de la noche en Venecia aquel año de mi adolescencia perdida, mármol en la Dogana como observaba Pound y la masa de un féretro en los densos canales. Id más allá, muy lejos aún, hondo en la noche, sobre el tapiz del Dux, sombras entretejidas, príncipes o nereidas que el tiempo destruyó. Qué pureza un desnudo o adolescente muerto en las inmensas salas del recuerdo en penumbra. ¿Estuve aquí? ¿Habré de creer que éste he sido y éste fue el sufrimiento que punzaba mi piel? Qué frágil era entonces, y por qué. ¿Es más verdad, copos que os diferís en el parque nevado, el que hoy acoge así vuestro amor en el rostro o aquel que allá en Venecia de belleza murió? Las piedras vivas hablan de un recuerdo presente. Como la vena insiste sus conductos de sangre, va, viene y se remonta nuevamente al planeta y así la vida expande en batán silencioso, el pasado se afirma en mí a esta hora incierta. Tanto he escrito, y entonces tanto escribí. No sé si valía la pena o la vale. Tú, por quien es más cierta mi vida, y vosotros, que oís en mi verso otra esfera, sabréis su signo o arte. Dilo, pues, o decidlo, y dulcemente acaso mintáis a mi tristeza. Noche, noche en Venecia va para cinco años, ¿cómo tan lejos? Soy el que fui entonces, sé tensarme y ser herido por lapura belleza como entonces, violín que parte en dos el aire de una noche de estío cuando el mundo no puede soportar su ansiedad de ser bello. Lloraba yo, acodado al balcón como en un mal poema romántico, y el aire promovía disturbios de humo azul y alcanfor. Bogaba en las alcobas, bajo el granito húmedo, un arcángel o sauce o cisne o corcel de llama que las potencias últimas enviaban a mi sueño. Lloré, lloré, lloré. ¿Y cómo pudo ser tan hermoso y tan triste? Agua y frío rubí, transparencia diabólica grababan en mi carne un tatuaje de luz. Helada noche, ardiente noche, noche mía como si hoy la viviera! Es doloroso y dulce haber dejado atrás la Venecia en que todos para nuestro castigo fuimos adolescentes y perseguirnos hoy por las salas vacías en ronda de jinetes que disuelve un espejo negando, con su doble, la realidad de este poema. Uploaded by | P. T. |
Source of the quotation | http://www.poemasde.net/oda |
|
|
Óda Velencéhez színházak tengere előtt (Hungarian)
A színházak hamis kupái és halálfejei meg színlelt mérge. Garcia Lorca
Van tengeri mozgástan, mint van szerelmi jeltan. Mily sürgéssel húznak föl egy vörösbársony függönyt, vagy az üres színpadnak e tág torkolatában mint neszeznek a szobrok, liljomok, görbe kardok, földre szálló galambok, ahogy lágyan leülnek. Sálakból komponálni egy zöld színű sakktáblát. Orcáimnak penésze a tűnt időt idézi, s egy csurranó álomcsöpp a szívem égeti. Kezem mellemre vontam, s órám megtámogatja a felhők igazságát s merev vitorlarendjét. Tengerről dagály támad, rózsás kötéltáncosnők az éjnek Volta-ívén Velencében elvesztett kamaszkoromnak abban a telt esztendejében, márványa Vámraktárban, mint Pound megjegyezte. es egy koporsó tömbje a sűrű csatornákban. Menjetek csak még messzebb, mélyen az éjszakába, a Dux falszőnyegéhez, összeszövött árnyakhoz, hercegekhez, sellőkhöz, kikkel az idő végzett. Mily tisztaság: egy-egy akt vagy halott siheder-lény a roppant emléktermek derengő homályában. Itt voltam én? Hinnem kell, hogy éppenséggel ez volt oka szenvedésemnek, ez gyötörte úgy irhám? Milyen törékeny voltam, s miért is. Mely valóság valósabb, havas parkban a tincs, mely visszatartott, amely ma így arcodra kiülteti szerelmed, vagy akkor Velencében a szépség tetszhalottja? Elő kövek beszélnek egy eleven emlékről. Miként gyűjtőér hajtja vezetékein vérünk le, föl, jön, megy, majd fölszáll planétájára újra, s csöndes kallózógépén ilymód terjeng az élet, a múlt így támad bennem e bizonytalan órán. Annyit írtam, és ebből mennyit akkor. Ki tudja, megérte-e, megéri. Te, akinek szemében bizonyosabb a létem, s ti, akik más szférákat hallotok verseimben, majd tudtok hozzá mércét. Mondd tehát, vagy mondjátok, és szelíd szavakkal tán szomorúságomról is szóltok. Éj Velencében, már öt éve volt ennek, hogyhogy ilyen sok már? Én az vagyok, aki voltam, kész feszülni, sebződni a szépségért, mint akkor, hegedűszó, mely ketté- osztani képes nyári éjszaka levegőjét, ha a világ nem képes elviselni a szépség szorongó vágyát. Sírtam, balkonon könyökölve, mint rossz romantikus vers hőse, s a levegőben kék füst- és kámfor-örvényt keringetett a szellő. Hálószobákon úszott, nedves gránit alatt szállt egy arkangyal vagy fűzfa vagy hattyú vagy egy láng-mén, s ezek végső erőik küldözték álmaimba. Sírtam, sírtam, sírtam. És hogy lehet olyan szép és olyan szomorú? Víz és hideg rubin, ördögi áttetszőség vésett bele húsomba, tetovált rám fény-ábrát. Jeges éj, égető éj, éjszakám, éjjelem, de szívesen élném át! Fájdalmas, mégis édes Velencét odahagyni, ahol mindvalahányan sihederkorban jártunk, szinte már bűnhődésül, s végigűznünk magunkat ma a sok üres termen lovas őrjáratként, mely szétolvad a tükörben, tagadva, képmásával, e vers valóságát is.
Uploaded by | P. T. |
Source of the quotation | http://irc.sunchat.hu/vers/ |
|
|