This website is using cookies

We use cookies to ensure that we give you the best experience on our website. If you continue without changing your settings, we'll assume that you are happy to receive all cookies on this website. 

Gimferrer, Pere: Oda A Venecia Ante El Mar De Los Teatros

Portre of Gimferrer, Pere

Oda A Venecia Ante El Mar De Los Teatros (Spanish)

Las copas falsas, el veneno y la calavera
de los teatros.
García Lorca

Tiene el mar su mecánica como el amor sus símbolos.
Con qué trajín se alza una cortina roja
o en esta embocadura de escenario vacío
suena un rumor de estatuas, hojas de lirio, alfanjes,
palomas que descienden y suavemente pósanse.
Componer con chalinas un ajedrez verdoso.
El moho en mi mejilla recuerda el tiempo ido
y una gota de plomo hierve en mi corazón.
Llevé la mano al pecho, y el reloj corrobora
la razón de las nubes y su velamen yerto.
Asciende una marea, rosas equilibristas
sobre el arco voltaico de la noche en Venecia
aquel año de mi adolescencia perdida,
mármol en la Dogana como observaba Pound
y la masa de un féretro en los densos canales.
Id más allá, muy lejos aún, hondo en la noche,
sobre el tapiz del Dux, sombras entretejidas,
príncipes o nereidas que el tiempo destruyó.
Qué pureza un desnudo o adolescente muerto
en las inmensas salas del recuerdo en penumbra.
¿Estuve aquí? ¿Habré de creer que éste he sido
y éste fue el sufrimiento que punzaba mi piel?
Qué frágil era entonces, y por qué. ¿Es más verdad,
copos que os diferís en el parque nevado,
el que hoy acoge así vuestro amor en el rostro
o aquel que allá en Venecia de belleza murió?
Las piedras vivas hablan de un recuerdo presente.
Como la vena insiste sus conductos de sangre,
va, viene y se remonta nuevamente al planeta
y así la vida expande en batán silencioso,
el pasado se afirma en mí a esta hora incierta.
Tanto he escrito, y entonces tanto escribí. No sé
si valía la pena o la vale. Tú, por quien
es más cierta mi vida, y vosotros, que oís
en mi verso otra esfera, sabréis su signo o arte.
Dilo, pues, o decidlo, y dulcemente acaso
mintáis a mi tristeza. Noche, noche en Venecia
va para cinco años, ¿cómo tan lejos? Soy
el que fui entonces, sé tensarme y ser herido
por lapura belleza como entonces, violín
que parte en dos el aire de una noche de estío
cuando el mundo no puede soportar su ansiedad
de ser bello. Lloraba yo, acodado al balcón
como en un mal poema romántico, y el aire
promovía disturbios de humo azul y alcanfor.
Bogaba en las alcobas, bajo el granito húmedo,
un arcángel o sauce o cisne o corcel de llama
que las potencias últimas enviaban a mi sueño.
Lloré, lloré, lloré.
¿Y cómo pudo ser tan hermoso y tan triste?
Agua y frío rubí, transparencia diabólica
grababan en mi carne un tatuaje de luz.
Helada noche, ardiente noche, noche mía
como si hoy la viviera! Es doloroso y dulce
haber dejado atrás la Venecia en que todos
para nuestro castigo fuimos adolescentes
y perseguirnos hoy por las salas vacías
en ronda de jinetes que disuelve un espejo
negando, con su doble, la realidad de este poema.



Uploaded byP. T.
Source of the quotationhttp://www.poemasde.net/oda

Óda Velencéhez színházak tengere előtt (Hungarian)

A színházak hamis kupái
és halálfejei meg színlelt mérge.
Garcia Lorca

Van tengeri mozgástan, mint van szerelmi jeltan.
Mily sürgéssel húznak föl egy vörösbársony függönyt,
vagy az üres színpadnak e tág torkolatában
mint neszeznek a szobrok, liljomok, görbe kardok,
földre szálló galambok, ahogy lágyan leülnek.
Sálakból komponálni egy zöld színű sakktáblát.
Orcáimnak penésze a tűnt időt idézi,
s egy csurranó álomcsöpp a szívem égeti.
Kezem mellemre vontam, s órám megtámogatja
a felhők igazságát s merev vitorlarendjét.
Tengerről dagály támad, rózsás kötéltáncosnők
az éjnek Volta-ívén Velencében elvesztett
kamaszkoromnak abban a telt esztendejében,
márványa Vámraktárban, mint Pound megjegyezte.
es egy koporsó tömbje a sűrű csatornákban.
Menjetek csak még messzebb, mélyen az éjszakába,
a Dux falszőnyegéhez, összeszövött árnyakhoz,
hercegekhez, sellőkhöz, kikkel az idő végzett.
Mily tisztaság: egy-egy akt vagy halott siheder-lény
a roppant emléktermek derengő homályában.
Itt voltam én? Hinnem kell, hogy éppenséggel ez volt
oka szenvedésemnek, ez gyötörte úgy irhám?
Milyen törékeny voltam, s miért is. Mely valóság
valósabb, havas parkban a tincs, mely visszatartott,
amely ma így arcodra kiülteti szerelmed,
vagy akkor Velencében a szépség tetszhalottja?
Elő kövek beszélnek egy eleven emlékről.
Miként gyűjtőér hajtja vezetékein vérünk
le, föl, jön, megy, majd fölszáll planétájára újra,
s csöndes kallózógépén ilymód terjeng az élet,
a múlt így támad bennem e bizonytalan órán.
Annyit írtam, és ebből mennyit akkor. Ki tudja,
megérte-e, megéri. Te, akinek szemében
bizonyosabb a létem, s ti, akik más szférákat
hallotok verseimben, majd tudtok hozzá mércét.
Mondd tehát, vagy mondjátok, és szelíd szavakkal tán
szomorúságomról is szóltok. Éj Velencében,
már öt éve volt ennek, hogyhogy ilyen sok már? Én
az vagyok, aki voltam, kész feszülni, sebződni
a szépségért, mint akkor, hegedűszó, mely ketté-
osztani képes nyári éjszaka levegőjét,
ha a világ nem képes elviselni a szépség
szorongó vágyát. Sírtam, balkonon könyökölve,
mint rossz romantikus vers hőse, s a levegőben
kék füst- és kámfor-örvényt keringetett a szellő.
Hálószobákon úszott, nedves gránit alatt szállt
egy arkangyal vagy fűzfa vagy hattyú vagy egy
láng-mén, s ezek végső erőik küldözték álmaimba.
Sírtam, sírtam, sírtam.
És hogy lehet olyan szép és olyan szomorú?
Víz és hideg rubin, ördögi áttetszőség
vésett bele húsomba, tetovált rám fény-ábrát.
Jeges éj, égető éj, éjszakám, éjjelem,
de szívesen élném át! Fájdalmas, mégis édes
Velencét odahagyni, ahol mindvalahányan
sihederkorban jártunk, szinte már bűnhődésül,
s végigűznünk magunkat ma a sok üres termen
lovas őrjáratként, mely szétolvad a tükörben,
tagadva, képmásával, e vers valóságát is.



Uploaded byP. T.
Source of the quotationhttp://irc.sunchat.hu/vers/

minimap