González, Angel: Soneto

Donde pongo la vida pongo el fuego

de mi pasión volcada y sin salida.

Donde tengo el amor, tengo la herida.

Donde dejo la fe, me pongo en juego.

Pongo en juego mi vida, y pierdo, y luego

vuelvo a empezar, sin vida, otra partida.

Perdida la de ayer, la de hoy perdida,

no me doy por vencido, y sigo, y juego

lo que me queda; un resto de esperanza.

Al siempre va. Mantengo mi postura.

Si sale nunca, la esperanza es muerte.

Si sale amor, la primavera avanza.

Pero nunca o amor, mi fe segura:

jamás o llanto, pero mi fe fuerte.

Hol életem a tét, ott ráteszem hév

szenvedélyem, mely árad, s nincs kiútja.

Tartván a szerelmet, sebemet fúrja.

Hol hitem rámegy, ott magam leszek tét.

Játékba viszem éltem, s látván vesztét,

élet nélkül kezdem a játszmát újra.

Jöjjön a tegnap vesztén nem tanult ma:

sosem adom föl, folytatása lesz még,

játszom tovább maradék reményemből.

Tart így örökké. Én tartom a tétet.

Ha soha semmi, a halál nyit ajtót.

Ha szerelmet ad ki, tavasz serken föl.

Semmi vagy szerelem, s hitem nem téved;

soha vagy sírás, ám hitem kitartó.