This website is using cookies

We use cookies to ensure that we give you the best experience on our website. If you continue without changing your settings, we'll assume that you are happy to receive all cookies on this website. 

González Martínez, Enrique: Néha egy levél, a fákról leválva (A veces una hoja desprendida... in Hungarian)

Portre of González Martínez, Enrique

A veces una hoja desprendida... (Spanish)

A veces una hoja desprendida
de lo alto de los árboles, un lloro
de las ninfas que pasan un sonoro
trino de ruiseñor, turban mi vida.

Vuelven a mí medrosos y lejanos
suaves deliquios, éxtasis supremos;
aquella estrella y yo nos conocemos,
ese árbol, esa flor son mis hermanos.

En el abismo del dolor penetra
mi espíritu, bucea, va hasta el fondo,
y es como un libro misterioso y hondo
en que puedo leer letra por letra.

Un ambiente sutil un aura triste
hacen correr mi silencioso llanto,
y soy como una nota de ese canto
doloroso de todo lo que existe.

Me cercan en bandada los delirios...
¿Es alucinación..., locura acaso?
Me saludan las nubes a su paso
y me besan las almas de los lirios.

¡Divina comunión!... Por un instante
son mis sentidos de agudeza rara...
Ya sé lo que murmuras, fuente clara;
ya sé lo que me dices, brisa errante.

De todo me liberto y me desligo
a vivir nueva vida, de tal modo,
que yo no sé si me difundo en todo
o todo me penetra y va conmigo.

Mas todo huye de mí y el alma vuela
con torpes alas por un aura fría,
en una inconsolable lejanía,
por una soledad que espanta y hiela.

Por eso en mis ahogos de tristeza,
mientras duermen en calma mis sentidos,
tendiendo a tus palabras mis oídos
tiemblo a cada rumor, naturaleza;

y a veces una hoja desprendida
de lo alto de los árboles, un lloro
de las linfas que pasan, un sonoro
trino de ruiseñor, turban mi vida.



Uploaded byP. T.
Source of the quotation http://www.amediavoz.com

Néha egy levél, a fákról leválva (Hungarian)

Néha egy levél, a fákról leválva,
vagy sírása az iramló vizeknek,
csalogánytrilla, dalok közt a legszebb,
felkavarják életem, hoznak lázba.

Félénken és távolból érkezőben
lágy önkívület, eksztázis varázsa,
én és a csillag, egymásra találva,
fa-, virág-testvér őrködik fölöttem.

Szakadékába a kegyetlen kínnak
szellemem behatol, és merül mélyre,
mint titkos könyvbe, olvasatom kérve,
betűről betűre lapjai nyílnak.

Finom levegő szomorú szellője
messzi űzi csöndjét bánatomnak,
dalom egyetlen hangjegye vagyok csak,
minden létező fájdalomnak őre.

Kábulatok raja, énreám rontók...
(Képzelgés netán...őrület esetleg?)
Távozó felhők fentről integetnek,
és liliomok lelke hintve csókot.

Égi közösség!...És egy pillanatra
érzékeim pattanásig feszülnek...
Forrás hangját hallom, morajod ünnep,
kóbor szellő, vagyok beszéded rabja.

Mindentől már megszabadulva végleg
új életbe kezdek, és olyan módon,
hogy magamat a dolgokban feloldom,
vagy belém hatol minden, s velük élek.

De minden elfut tőlem, és a lelkem
roncs szárnyakkal repül a hideg szélben,
és vigasztalan, jeges messzeség fenn,
magány hidege, szívem tőle retten.

Szomorúságom fuldokol félholtan,
miközben alszik bennem minden érzék,
csupán szavaidra figyelek én rég,
natúra, rezdülésed várja szomjam.

S néha egy levél, a fákról leválva,
vagy sírása az iramló vizeknek,
csalogánytrilla, dalok közt a legszebb,
felkavarják életem, hoznak lázba.



Uploaded byP. T.
Source of the quotationhttp://blog.xfree.hu

minimap