Grande, Félix: Mialatt megy le a nap… (Poema Mientras Desciende El Sol… in Hungarian)

Mientras desciende el sol, lento como la muerte,
observas a menudo esa calle donde está la escalera
que conduce a la puerta de tu guarida. Dentro
se encuentra un hombre pálido, cumplida ya, remota
la mitad de su edad; fuma y se asoma
hacia la calle desviada; soríe solitario
a este lado de la ventana, la famosa frontera.

Tú eres ese hombre; una hora larga llevas
viendo tus propios movimientos
pensando desde fuera, con piedad,
las ideas que en el papel pacientemente depositas;
escribiendo, como fin de una estrofa,
que es muy penoso ser, así, dos veces,
el pensarse pensando,
la vorágine sinuosa de mirar la mirada,
como un juego de niños que tortura, paraliza, envejece.

La tarde, casi enferma de tan lejana,
se sumerge en la noche
como un cuerpo harto ya de fatiga, en el mar, dulcemente.
Cruzan aves aisladas el espacio de color indeciso
y, allá al final, algunos caminantes pausados
se dejan agostar por la distancia; entonces
el paisaje parece un tapiz misterioso y sombrío.

Y comprendes, despacio, sin angustia,
que esta tarde no tienes realidad, pues a veces
la vida se coagula y se interrumpe, y nada entonces
puedes hacer contra ello, más que sufrir un sufrimiento,
desorientado y perezoso, una manera de dolor marchito,
y recordar, prolijamente,
algunos muertos que fueron desdichados.

Mialatt megy le a nap, mint a halál, lassan,
alaposan megnézed az utcát, ahol az a lépcső
vezet búvóhelyednek kapujához. A házban
egy sápadt férfi lakik, betöltve már, s oly régen,
élete szép fele; dohányzik kihajolva
az utcagörbületre; mosolyog a magányban,
más felén az ablaknak, a híres homlokzatnak.

Te vagy az ott; egy hosszú órát töltesz
tulajdon mozdulataidat nézve,
kívülről átgondolva, kegyelettel,
a papírra békésen rótt eszméket;
leírva azt, miként egy strófa végét,
hogy nagyon kínos a lét, ily mód, kétszer,
a tűnődést tűnődve,
tekervényes örvényét a nézésnek nézni,
akár egy gyermekjáték, mely kínoz, bénít, vénít.

Az este - szinte betege, hogy oly messzi -
belemerül az éjbe,
mint fáradságba unt test édesdeden a tengerbe.
Magányos madarak húznak a bizonytalan színű térben,
s amott, a végén, néhány kimért léptű gyalogjáró
semmibe veszni kész a távolságtól; akkor már
titokzatos és árnyas faliszőnyegnek látszik a tájék.

S megérted, lassacskán, szorongás nélkül,
hogy itt ma este nincsen valóságod, hiszen olykor
az élet megalvad, s megszakad árja, és nem bírsz semmit
ellene tenni mást, mint szenvedőn szenvedni,
céltalanul és resten, fonnyadt fájdalommal,
és emlékezni, terjengősen,
egynémely boldogtalanul élt halottra.