Herrera y Reissig, Julio: El despertar

Alisia y Cloris abren de par en par la puerta
y torpes, con el dorso de la mano haragana,
restréganse los húmedos ojos de lumbre incierta,
por donde huyen los últimos sueños de la mañana. ..

La inocencia del día se lava en la fontana,
el arado en el surco vagaroso despierta,
y en torno de la casa rectoral, la sotana
del cura se pasea gravemente en la huerta...

Todo suspira y ríe. La placidez remota
de la montaña sueña celestiales rutinas.
El esquilón repite siempre su misma nota

de grillo de las cándidas églogas matutinas.
Y hacia la aurora sesgan agudas golondrinas
como flechas perdidas de la noche en la derrota.

Alicia és Cloris már kitárják az ajtót,
de lusta kézfejükkel még szemükben matatnak,
nedves csipájuk törlik, esetlen félig-alvók,
míg végső álma illan bennük a virradatnak.

Az érben ártatlanság Mosdik: az új, szabad nap,
tohonyán ébredeznek az ekék, földek, aklok,
egy súlyos reverenda elhömpölyög a paplak
előtt, s körbe kerengi a hímes, tarka parkot.

Sóhajt és nevet minden. A messzi csöndű hegység
az égi köznapokról szelíden szövi álmát.
A harangok csak egyre vén dallamuk citálják,

reggeli eklogákat, a tücskök nótás kedvét;
és nézd a térdre gyűrt éj sok elhullt nyilacskáját:
a pirkadatba húznak a sebes röptű fecskék.