Ibarbourou, Juana de: Zápor (Bajo la lluvia in Hungarian)

¡Cómo resbala el agua  por mi espalda!
¡Cómo moja mi falda,
y pone  en mis mejillas su frescura de nieve!
Llueve, llueve, llueve,

y voy,  senda adelante,
con el alma ligera y la cara radiante,
sin sentir, sin soñar,
llena de la voluptuosidad de no pensar.

Un pájaro se baña
en una charca turbia. Mi presencia le extraña,
se detiene... me mira... nos sentimos amigos...
¡Los dos amamos muchos cielos, campos y trigos!

Después es el asombro
de un labriego que pasa con su azada al hombro
y la lluvia me cubre de todas las fragancias
de los setos de octubre.

Y es, sobre mi cuerpo por el agua empapado
como un maravilloso y estupendo tocado
de gotas cristalinas, de flores deshojadas
que vuelcan a mi paso las plantas asombradas.

Y siento, en la vacuidad
del cerebro sin sueño, la voluptuosidad
del placer infinito, dulce y desconocido,
de un minuto de olvido.

Llueve, llueve, llueve,
y tengo en alma y carne, como un frescor de nieve.

A hátamon hogy siklik! hogy zuhog rám!
Hogy áztatja a szoknyám!
Havas hideggel rajtam futva táncol
a zápor, a zápor, a zápor.

Megyek, ahol ösvényre leltem,
ragyog az arcom és könnyű a lelkem,
nincs bennem érzés, álom, semmi más,
csak boldogító nem-gondolkodás.

Fürdik pocsolya-szélen
egy kismadár. Ámul a jövevényen,
megáll ... rámleskel ... jó barátom ő,
miénk az ég, a búza, a mező!

Egy földmíves meg, arra járván,
reámcsodálkozik, kapa a vállán.
És illatos a zápor
a friss sövények október-szagától.

S a testemen a vízcsepp oly csodás,
mint százezernyi csepp cirógatás,
pergése lágy, sziromtalan virágnak,
mit ámuló növények rám szitálnak.

S alvó. agyamban érzem
a végtelent, az édest, mint a kéjben,
és ismeretlen ízzel elragad
az omló pillanat:

a zápor, a zápor, a zápor –
És lelkem, húsom, mint a hó világol.