Jiménez, Juan Ramón: Hora inmensa

Sólo turban la paz una campana, un pájaro...
Parece que los dos hablan con el ocaso.
Es de oro el silencio. La tarde es de cristales.

Mece los frescos árboles una pureza errante.
Y, más allá de todo, se sueña un río límpido
que atropellando perlas, huye hacia lo infinito...

¡Soledad! ¡Soledad! Todo es claro y callado...
Sólo turban  la paz una campana, un pájaro...

El amor vive lejos... Sereno, indiferente,
el corazón es libre. Ni está triste, ni alegre.
Lo distraen colores, brisas, cantos, perfumes...
Nada como en un lago de sentimiento inmune...

Sólo turban la paz una campana, un pájaro...
¡Parece que lo eterno se coje con la mano!

Csupán egy harang, egy madár zavarja meg a békét…
Ügy tűnik, mintha mindkettő az alkonnyal beszélne.
Aranyból van a csönd; kristályos az este.

Futólagos tisztaság ringatja a hűvös fákat.
És mindentől messze azt álmodja egy átlátszó folyó,
Hogy gyöngyöket présel és a végtelenbe menekül.

Magány! Magány! Minden világos és hangtalan…
Csak egy harang, egy madár zavarja meg a békét…

Messze innen él a szerelem. Derűs és vádolhatatlan
a szabad szív. Se nem szomorú, se nem vidám.
Színek, könnyű szellők, dalok, illatok szórakoztatják…
Az érzelmek egész tengerében úszik, sebezhetetlenül…

Csupán egy harang, egy madár zavarja meg a békét…
Úgy tűnik, mintha, az örökkévalóság kézzelfogható lenne!