Jiménez, Juan Ramón: La Poesía

Vino, primero, pura

vestida de inocencia;

y la amé como un nino.

Luego se fué vistiendo

de no sé qué ropajes;

y la fuí odiando, sin saberlo.

Llegó ser una reina,

fastuosa de tesoros…

!Qué iracundia de yel y sin sentido!

…Mas se fué desnudando.

Y yo le sonreía.

Se quedó con la túnica

de su inocencia antigua.

Creí de nuevo en ella.

Y se quitó la túnica,

y apareció desnuda toda…

!Oh pasión de mi vida, poesía

desnuda, mís para siempre!

Előbb ártatlanul jött,

tisztaság köntösében,

s én gyerekként szerettem.

Majd mindenféle ékes

ruhát öltött magára;

gyűlöltem s nem is tudtam.

Királynő lett belőle,

dús kincsű, pompás asszony.

Epés, vad düh fogott el!

... De lassan vetkezett és

én reámosolyogtam.

Ott állt ismét a régi

ártatlan, könnyű ingben,

S én újra hittem benne.

És levetette ingét,

elébem állt mezítelen...

Ó, életem szenvedélye, meztelen

vers — enyém te, mindörökre!