This website is using cookies

We use cookies to ensure that we give you the best experience on our website. If you continue without changing your settings, we'll assume that you are happy to receive all cookies on this website. 

Laforet, Carmen: Nada

Portre of Laforet, Carmen

Nada (Spanish)


X

Salí de casa de Ena, aturdida, con la impresión de que debía ser muy tarde. Todos los portales estaban cerrados y el cielo se descargaba en una apretada lluvia de estrellas sobre las azoteas.
Por primera vez me sentía suelta y libre en la ciudad, sin miedo al fantasma del tiempo. Había tomado algunos licores aquella tarde. El calor y la excitación brotaban de mi cuerpo de tal modo que no sentía el frío ni tan siquiera – a momentos – la fuerza de la gravedad bajo mis pies.
Me detuve en medio de la Vía Layetana y miré hacia el alto edificio en cuyo último piso vivía mi amiga. No se traslucía la luz detrás de las persianas cerradas, aunque aún quedaban, cuando yo salí, algunas personas reunidas, y, dentro, las confortables habitaciones estarían iluminadas. Tal vez la madre de Ena había vuelto a sentarse al piano y a cantar. Me corrió un estremecimiento al recordar aquella voz ardorosa que al salir parecía quemar y envolver en resplandores el cuerpo desmedrado de su dueña.
Aquella voz había despertado todos los posos de sentimentalismo de desbocado romanticismo de mis dieciocho años. Desde que ella había callado yo estuve inquieta, con ganas de escapar a todo lo demás que me rodeaba. Me parecía imposible que los otros siguieran fumando y comiendo golosinas. Ena misma, aunque había escuchado a su madre con una sombría y reconcentrada atención, volvía a expandirse, a reír y a brillar entre sus amigos, como si aquella reunión comenzada a última hora de la tarde, improvisadamente, no fuera a tener fin. Yo de pronto me encontré en la calle. Casi había huido impelida por una inquietud tan fuerte y tan inconcreta como todas las que me atormentaban en aquella edad.
No sabía si tenía necesidad de caminar entre las casas silenciosas de algún barrio adormecido, respirando el viento negro del mar o de sentir las oleadas de luces de los anuncios de colores que teñían con sus focos el ambiente del centro de la ciudad. Aún no estaba segura de lo que podría calmar mejor aquella casi angustiosa sed de belleza que me había dejado escuchar a la madre de Ena. La misma Vía Layetana, con su suave declive desde la Plaza de Urquinaona, donde el cielo se deslustraba, con el color rojo de la luz artificial, hasta el gran edificio de Correos y el puerto, bañados en sombras, argentados por la luz estelar sobre las llamas blancas de los faroles, aumentaba mi perplejidad.
Oí, gravemente, sobre el aire libre de invierno, las campanadas de las once formando un concierto que venía de las torres de las iglesias antiguas.
La Vía Layetana, tan ancha, grande y nueva, cruzaba el corazón del barrio viejo. Entonces supe lo que deseaba: quería ver la Catedral envuelta en el encanto y el misterio de la noche. Sin pensarlo más me lancé hacia la oscuridad de las callejas que la rodean. Nada podía calmar y maravillar mi imaginación como aquella ciudad gótica naufragando entre húmedas casas construidas sin estilo en medio de sus venerables sillares, pero a las que los años habían patinado también con un encanto especial, como si se hubieran contagiado de belleza.
El frío parecía más intenso encajonado en las calles torcidas. Y el firmamento se convertía en tiras abrillantadas entre las azoteas casi juntas. Había una soledad impresionante, como si todos los habitantes de la ciudad hubiesen muerto. Algún quejido del aire en las puertas palpitaba allí. Nada más.
Al llegar al ábside de la Catedral me fijé en el baile de luces que hacían los faroles contra sus mil rincones, volviéndose románticos y tenebrosos. Oí un áspero carraspeo, como si a alguien se le desgarrara el pecho entre la maraña de callejuelas. Era un sonido siniestro, cortejado por los ecos, que se iba acercando. Pasé unos momentos de miedo. Vi salir a un viejo grande, con un aspecto miserable, de entre la negrura. Me apreté contra el muro. Él me miró con desconfianza y pasó de largo. Llevaba una gran barba canosa que se le partía con el viento. Me empezó a latir el corazón con inusitada fuerza y, llevada por aquel impulso emotivo que me arrastraba, corrí tras él y le toqué en el brazo. Luego empecé a buscar en mi cartera, nerviosa, mientras el viejo me miraba. Le di dos pesetas. Vi lucir en sus ojos una buena chispa de ironía. Se las guardó en su bolsillo sin decirme una palabra y se fue arrastrando la bronca tos que me había aterrado. Este contacto humano entre el concierto silencioso de las piedras calmó un poco mi excitación. Pensé que obraba como una necia aquella noche actuando sin voluntad, como una hoja de papel en el viento. Sin embargo, apreté el paso hasta llegar a la fachada principal de la Catedral, y al levantar mis ojos hacia ella encontré al fin el cumplimiento de lo que deseaba.
Una fuerza más grande que la que el vino y la música habían puesto en mí, me vino al mirar el gran corro de sombras de piedra fervorosa. La Catedral se levantaba en una armonía severa, estilizada en formas casi vegetales, hasta la altura del limpio cielo mediterráneo. Una paz, una imponente claridad, se derramaba de la arquitectura maravillosa. En derredor de sus trazos oscuros resaltaba la noche brillante, rodando lentamente al compás de las horas. Dejé que aquel profundo hechizo de las formas me penetrara durante unos minutos. Luego di la vuelta para marcharme.
Al hacerlo me di cuenta de que no estaba sola en la plaza. Una silueta que me pareció algo diabólica se alargaba en la parte más oscura. Confieso ingenuamente que me sentí poseída por todos los terrores de mi niñez y que me santigüé. El bulto se movía hacia mí y vi que era un hombre embutido en un buen gabán y con un sombrero hasta los ojos. Me alcanzó cuando yo me lanzaba hacia las escaleras de piedra.
– ¡Andrea! ¿No te llamas tú Andrea?
Había algo insultante que me molestó en ese modo de llamar, pero me detuve asombrada. Él se reía ante mí con unos dientes sólidos, de grandes encías.
– Estos sustos los pasan las niñas por andar solas a deshoras... ¿No me recuerdas de casa de Ena?
– ¡Ah!... Sí, sí – dije, hosca.
«¡Maldito! – pensé –; me has quitado toda la felicidad que me iba a llevar de aquí.»
– Pues sí – continuó, satisfecho –; yo soy Gerardo.
Estaba inmóvil con las manos en los bolsillos, mirándome. Yo di un paso para bajar el primer escalón, pero me sujetó del brazo.
– ¡Mira! – me ordenó.
Yo vi, al pie de la escalinata, apretándose contra ella, un conjunto de casas viejas que la guerra había convertido en ruinas, iluminadas por faroles.
– Todo eso desaparecerá. Por aquí pasará una gran avenida y habrá espacio y amplitud para ver la Catedral.
No me dijo nada más por entonces y empezamos a descender juntos los peldaños de piedra. Ya habíamos recorrido un buen trecho, cuando insistió:
– ¿No te da miedo andar tan solita por las calles? ¿Y si viene el lobito y te come?...
No le contesté.
– ¿Eres muda?
– Prefiero ir sola – confesé con aspereza.
– No, eso sí que no, niña... Hoy te acompaño yo a tu casa... En serio, Andrea, si yo fuera tu padre no te dejaría tan suelta.
Me desahogué insultándole interiormente. Desde que le había visto en casa de Ena me había parecido necio y feo aquel muchacho.
Cruzamos las Ramblas, conmovidas de animación y de luces, y subimos por la calle de Pelayo hasta la plaza de la Universidad. Allí me despedí.
– No, no; hasta tu casa.
– Eres un imbécil – le dije sin contemplaciones –; vete en seguida.
– Quisiera ser amigo tuyo. Eres una «peque» muy original. Si me prometes que algún día me llamarás por teléfono para salir conmigo, te dejo aquí. A mí también me gustan mucho las calles viejas y sé todos los rincones pintorescos de la ciudad. Conque, ¿prometido?
– Sí – dije, nerviosa.
Me alargó su tarjeta y se fue.
Entrar en la calle de Aribau era como entrar ya en mi casa. El mismo vigilante del día de mi llegada a la ciudad me abrió la puerta. Y la abuelita, como entonces, salió a recibirme helada de frío. Todos los demás se habían acostado.

XXIV

Me acuerdo de que yo no llegué a creer verdaderamente en el hecho físico de la muerte de Román, hasta mucho tiempo después. Hasta que el verano se fue poniendo dorado y rojizo en septiembre mí me pareció que todavía, arriba en su cuarto, Román tenía que estar tumbado, fumando cigarrillos sin parar, o acariciando las orejas de Trueno, aquel perro negro y reluciente a quien la criada había raptado como un novio a su prometida.
A veces, estando yo sentada en el suelo de mi cuarto, caliente como toda la casa, medio desnuda para recoger cualquier resto de frescor y escuchando crujidos de madera, crujidos como si la luz que se volvía encarnada en las rendijas de las ventanas crepitara al quemarse... En esas tardes, así, angustiosas, yo empezaba a recordar el violín de Román y su caliente gemido. Si miraba en el espejo, frente a mí, aquel cortejo de formas que se reflejaban..., las sillas de un color tostado, el verde-gris papel de las paredes, una esquina monstruosa de la cama y un trozo de mi propio cuerpo, sentado a la usanza mora sobre el suelo de ladrillos, bajo toda esta sinfonía, y oprimido por el calor... En estas horas empezaba a sospechar de qué rincones él había trasladado su música al violín. Y no me parecía ya tan malo aquel hombre que sabía coger sus propios sollozos y comprimirlos en una belleza tan espesa como el oro antiguo... Entonces me acometía una nostalgia de Román, un deseo de su presencia, que no había sentido nunca cuando él vivía. Una atroz añoranza de sus manos sobre el violín o sobre las teclas manchadas del viejo piano.
Un día subí arriba, al cuartito de la buhardilla. Un día en que no pude aguantar el peso de este sentimiento, vi que lo habían despojado todo miserablemente. Habían desaparecido los libros y las bibliotecas. La cama turca, sin colchón, estaba apoyada de pie contra la pared, con las patas al aire. Ni una graciosa chuchería de aquellas que Román tenía allí le había sobrevivido. El armario del violín aparecía abierto y vacío. Hacía un calor insufrible allí. La ventanita que daba a la azotea dejaba pasar un chorro de sol de fuego. Se me hizo demasiado extraño no poder escuchar los cristalinos tictac tictac de los relojes...
Entonces supe ya, sin duda, que Román se había muerto y que su cuerpo se estaba deshaciendo y se estaba pudriendo en cualquier lado, bajo aquel sol que castigaba despiadadamente su antigua covacha, tan miserable ahora, desguarnecida de su antigua alma.
Entonces empezaron para mí las pesadillas que mi debilidad convertía en constantes y horrendas. Comencé a pensar en Román envuelto en su sudario, deshechas aquellas nerviosas manos que sabían recoger la armonía y la materialidad de las cosas. Aquellas manos a las que la vida hacía duras y elásticas a la vez, que tenían un color oscuro y amarillento por las manchas de tabaco, pero que sólo con alzarse sabían hablar tanto. Sabían dar la elocuencia justa de un momento. Aquellas manos hábiles – manos de ladrón, curiosas y ávidas-se me representaban torpemente hinchadas y blandas primero, tumefactas. Luego convertidas en dos racimos de pelados huesos.
Estas visiones espantosas me persiguieron aquel fin de verano con monótona crueldad. En los atardeceres sofocantes, en las noches larguísimas cargadas de lánguida pesadez, mi corazón aterrado recibía las imágenes que mi razón no era suficiente para desterrar.
Para ahuyentar a los fantasmas, salía mucho a la calle. Corría por la ciudad debilitándome inútilmente. Iba vestida con mi traje negro encogido por el tinte y que cada vez se me quedaba más ancho. Corría instintivamente, con el pudor de mi atavío demasiado miserable, huyendo de los barrios lujosos y bien tenidos de la ciudad. Conocí los suburbios con su tristeza de cosa mal acabada y polvorienta. Me atraían más las calles viejas.
Un atardecer oí en los alrededores de la Catedral el lento caer de unas campanadas que hacían la ciudad más antigua. Levanté los ojos al cielo, que se ponía de un color más suave y más azul con las primeras estrellas y me vino una impresión de belleza casi mística. Como un deseo de morirme allí, a un lado, mirando hacia arriba, debajo de la gran dulzura de la noche que empezaba a llegar. Y me dolió el pecho de hambre y de deseos inconfesables al respirar. Era como si estuviese oliendo un aroma de muerte y me pareciera bueno por primera vez, después de haberme causado terror... Cuando se levanto una fuerte ráfaga de brisa, yo estaba aún allí, apoyada contra una pared, entontecida y medio estática. Del viejo balcón de una casa ruinosa salió una sábana tendida, que al agitarse me sacó de mi marasmo. Yo no tenía la cabeza buena aquel día. La tela blanca me pareció un gran sudario y eché a correr... Llegué a la casa de la calle de Aribau medio loca.
Así de esta manera yo empecé a sentir la presencia de la muerte en la casa cuando casi habían pasado dos meses de aquella tragedia.
Al pronto la vida me había parecido completamente igual. Los mismos gritos lo alborotaron todo. Juan le seguía pegando a Gloria. Tal vez ahora había tomado la costumbre de pegarle por cualquier cosa y quizá su brutalidad se había redoblado... La diferencia, sin embargo, no era mucha a mis ojos. El calor nos ahogaba a todos y sin embargo la abuela, cada vez más arrugada, temblaba de frío. Pero no había mucha diferencia de esta abuela con la viejecita de antes. Ni siquiera parecía más triste. Yo seguía recibiendo su sonrisa y sus regalos, y en las mañanas en que Gloria llamaba al drapaire ella seguía rezando a la Virgen de su alcoba.
Me acuerdo de que un día Gloria vendió el piano. La venta fue más lucrativa que las que hacía de costumbre y mis narices notaron pronto que ella se permitía aquel día el lujo de poner carne en la comida. Ahora que ya no estaba Antonia para fiscalizar los guisos y volverlos puercos con su sola presencia, Gloria parecía esforzarse en que las cosas fueran mejor.
Yo me estaba vistiendo para salir a la calle cuando oí un gran escándalo en la cocina. Juan tiraba, poseído de cólera, todas las cacerolas de los guisos que hacía un momento habían excitado mi gula y pateaba en el suelo a Gloria, que se retorcía.
– ¡Miserable! ¡Has vendido el piano de Román! ¡El piano de Román, miserable! ¡Cochina!
La abuela temblaba, como de costumbre, tapando contra ella la carita del niño para que no viera a su padre así.
La boca de Juan echaba espuma y sus ojos eran de esos que sólo se suelen ver en los manicomios. Cuando se cansó de pegar, se llevó las manos al pecho, como una persona que se ahoga, y luego le volvió a poseer una furia irracional contra las sillas de pino, la mesa, los cacharros... Gloria, medio muerta, se escabulló de allí y todos nos fuimos, dejándole solo con sus gritos. Cuando se calmó – según me contaron –, estuvo con la cabeza entre las manos, llorando silenciosamente.


PublisherEdiciones Destino
Source of the quotationCarmen Laforet, Nada, p. 85-88., 207-209.

A semmi (Hungarian)


X.

Bódultan léptem ki Enáék házából, sejtettem, hogy nagyon későre járhat. Már minden kapu zárva volt, s a tetőteraszok felett sűrű csillagpermet ragyogott az égbolton.
Először éreztem magam a városban fesztelennek, szabadnak, végre nem kellett félnem az idő kísértetétől. Aznap délután egy kis likőrbort is ittam. Olyan melegség, olyan izgalom járta át a testemet, hogy nem éreztem a hideget, mi több – pillanatokra – még a föld vonzását sem a talpam alatt.
Megálltam a Layetana utca kellős közepén, és fölnéztem a magas épületre, melynek legfelső emeletén a barátnőm lakott. Nem szűrődött át a fény a csukott zsalu mögül, pedig amikor én eljöttem, még maradtak ott páran a társaságból, s bizonyára fényárban úsztak a kényelmes szobák. Talán Ena édesanyja odaült megint a zongorához, és énekelt. Futkosott a hideg a hátamon, ahogy felidéztem magamban azt a merész hangot, mely ahogy megszólalt, szinte lángra gyújtotta, ragyogással vonta körbe az asszony törékeny testét.
Hangja felkavarta bennem tizennyolc esztendős érzelgősségemnek minden sodralékát, minden túlcsorduló romantikáját. Miután elhallgatott, olyan nyugtalanság tört rám, hogy legszívesebben csapot-papot otthagyva menekültem volna onnan. Nem bírtam elviselni, hogy a többiek mintha mi sem történt volna, cigarettáznak, édességet majszolnak. Ena borongósan, feszült figyelemmel hallgatta az édesanyja játékát, de akkor már ő is nevetgélt, tündökölt a barátai között, mintha a késő délután kezdődött mulatság sohasem érne véget. Én egyszeriben az utcán találtam magam. Szinte úgy szöktem el onnan, miközben ugyanaz a heves, megfoghatatlan nyugtalanság hajtott, ami akkoriban állandóan kínzott.
Nem tudtam, mire volna szükségem, sétáljak-e az álomba szenderülő városnegyed csöndes utcáin, s szippantsam magamba a tenger sötét szelét, vagy inkább élvezzem a városközpontot színesre festő reklámfények özönét. Még nem tudtam biztosan, mivel csillapíthatnám a szépség iránt támadt, már-már szorongató szomjúságomat, amit Ena édesanyjának zongorajátéka keltett bennem. Csak még jobban felkavart a Layetana utca is, mely enyhe lejtéssel tart lefelé, az Urquinaona téren álló hatalmas Postapalotáig és a kikötőig, ahol a mesterséges vörös fények miatt tompa fényben bukkan elő az égbolt, az épületek árnyban fürödnek, s az utcai lámpák fehér lángjaira vetülő csillagfény mindent ezüstbe foglal.
A tél szabad terében hallottam, ahogy az ódon templomok tornyában megkondulnak a harangok, s hangversenyükkel tizenegy órát jeleznek.
Az új és roppant hosszú, széles Layetana utca az óváros szívén halad keresztül. Ott döbbentem rá, mire is vágyom igazán: az éjszaka varázsába, titokzatosságába burkolózó székesegyházat szeretném látni. Minden teketóriázás nélkül belevetettem magam a környező utcák sötétjébe. Képzeletemet semmi sem tudta úgy csillapítani, úgy elkápráztatni, mint a hajótöröttként ott veszteglő gótikus városrész: tekintélyparancsoló kváderkövei közt stílustalanul épített, vizes házak bújtak meg, melyeken azonban patinát, különleges varázst hagyott az idő, mintha azok is megfertőződtek volna a szépséggel.
A tekervényes utcákban megrekedt hideg sokkal csípősebbnek hatott. A szinte egymásba érő tetőteraszok között csillámló szalagnak tetszett az égbolt. Lenyűgöző volt a magány, mintha a lakosok mind kihaltak volna a városból. Csak a szél panaszos nyöszörgése hallatszott egy-egy kapualjban. Semmi más.
A székesegyház apszisához érve figyeltem, ahogy az utcai lámpa fénye táncot jár ezernyi szegletén, vadregényes homállyal vonja körbe. Érdes torokköszörülést hallottam, mintha valahol a kis utcácskák sűrűjében a tüdejét akarná kiköpni valaki. Baljós hang volt, visszhang kísérte, ahogy lassan közeledett felém. Néhány pillanatra úrrá lett rajtam a félelem. Magas termetű, nyomorúságos külsejű öregembert láttam előbukkanni a sötétségből. A falhoz lapultam. Bizalmatlan pillantást vetett rám, és kikerült. Hosszú, ősz szakálla meglibbent a szélben. Mérhetetlenül hevesen kezdett kalapálni a szívem, és a sodró érzelmi felindulás hatása alatt utánaeredtem, és megérintettem a karját. Aztán izgatottan kotorásztam a táskámban, az öreg meg csak bámult közben Adtam neki két pesetát. Láttam, a szemében jókora gúny szikrája csillan meg. Szó nélkül zsebre tette a pénzt, és továbbállt, vonszolva maga után mélyről jövő köhögését, amitől én úgy megijedtem. A kövek néma hangversenyének közepette kissé csillapította izgalmamat az emberi jelenlét. Belém villant, hogy buta liba módjára viselkedem, csak sodródom itt az éjszakában, akár a papiros a szélben. Mégis megszaporáztam a lépteimet, elmentem a székesegyház főhomlokzatáig, és ahogy pillantásomat a magasba emeltem, végre valahára beteljesült, amit kívántam.
Még a likőrbor meg a zene erejénél is nagyobb erő kerített hatalmába, amint megpillantottam az áhítatos kövek alkotta roppant árnyak karát. A székesegyház szigorú harmóniában meredt a földközi-tengeri égbolt felé, stilizált növényi alakzatokban szinte. Béke, lenyűgöző világosság áradt abból a csodálatos építményből. Sötét szakaszai körül fénylőn csillogott az éjszaka, lassan, az órák ütemét követve járta körbe. Hagytam, hogy néhány percre átjárjon a formáknak e mélységes bűvölete. Aztán sarkon fordultam, hogy hazafelé induljak.
Ahogy léptem volna, észrevettem, hogy nem vagyok egyedül a téren. A legsötétebb szegletben nyúlánk, ördögi kinézetű alakot pillantottam meg. Tiszta szívvel bevallom, gyermekkorom minden rettegése előtört bennem ekkor, és keresztet vetettem. Az alak elindult felém, s láttam, hogy finom anyagú felöltőt, szemébe húzott kalapot visel az illető. Akkor ért utol, amikor nekiiramodtam a kőlépcsők felé.
– Andrea! Nem így hívnak?
Volt valami sértő abban, ahogy utánam szólt, zavart is, döbbenetemben azért mégis megtorpantam. Rám villantotta erős fogsorát, hatalmas ínyét, ahogy nevetett.
– Előfordul ez kislányokkal, hogyha egyedül mászkálnak ilyenkor… Nem emlékszel rám Enáéktól?
– Jaj, igen… Dehogynem – vetettem oda kelletlenül.
(„Nyavalyás – gondoltam --; megfosztottál minden örömtől, amit hazavihettem volna innen.”)
– Hát igen – folytatta önelégülten --; én vagyok az, Gerardo.
Mozdulatlanul, zsebre tett kézzel állt, és csak bámult. Én tettem egy lépést az első lépcsőfok felé, de elkapta a karomat.
– Odanézz! – szólt rám.
Szorosan lépcsősor tövében, az utcai lámpák fényében, öreg házak sorát pillantottam meg, melyek a háború alatt dőltek romba.
– Az ott mind el fog tűnni. Itt nyitnak majd egy széles sugárutat, és lesz elég tér, ahonnan rá lehet látni a székesegyházra!
Akkor egy szót se szólt többet, hanem együtt elindultunk lefelé a kőlépcsőkön. Már jókora utat megtettünk, amikor újból kezdte:
– Nem félsz egymagadban ilyenkor az utcán? És ha jön a farkas, és meg talál enni?…
Nem válaszoltam.
– Megnémultál?
– Egyedül szeretnék lenni – mondtam szárazon.
– Nem, kislány, arról szó sem lehet… Most szépen hazakísérlek… Komolyan, Andrea, ha én lennék az édesapád, én nem engednélek ennyire szabadjára.
Úgy adtam ki a mérgem, hogy magamban szidtam őt. Már Enáéknál sem tetszett, ostoba fráternak gondoltam.
Keresztülvágtunk a pezsgő élettel, fényekkel teli Ramblán, és a Pelayo utcán tovább haladva kijutottunk az Egyetem térre. Ott elköszöntem tőle.
– Nem, nem; egészen hazáig.
– Te tiszta hülye vagy – mondtam minden finomkodás nélkül –; azonnal menj el.
– Szeretnék a barátod lenni. Nagyon eredeti „csibe” vagy. Ha megígéred, hogy egyszer majd fölhívsz telefonon, és elmegyünk együtt valahová, akkor itt elválhatunk. Én is nagyon szeretem a régi utcákat, ismerem a város összes festői zegzugát. Szóval, áll az alku?
– Igen – vágtam rá ingerülten.
Átnyújtotta a kártyáját, és elment.
Mihelyt befordultam az Aribau utcába, rögtön otthon éreztem magam. Ugyanaz a portás nyitott ajtót, aki első éjszaka is beengedett, amikor megérkeztem. És most is a nagymama jött elém – hidegtől átfagyva –, ugyanúgy, mint akkor. A többiek mind lefeküdtek már.

XXIV.
Emlékszem, még sokáig nem tudtam elhinni, hogy Román halála valóságos tény. Amíg a nyár a szeptemberrel aranyló és vöröses színbe nem fordult, én végig úgy éreztem, Román még mindig odafönt van a szobájában, és az ágyán elnyúlva cigarettázik, vagy éppen a fénylő, fekete bundájú Vakkancs fülét vakargatja, akit a cselédünk úgy szöktetett meg, ahogy a vőlegény a jegyesét.
Időnként a padlón ültem a szobámban, mert ott is meleg volt, akárcsak az egész házban, s én félmeztelenre vetkőzve iparkodtam magamba gyűjteni a maradék kis hűvöset, s közben hallgattam az ablakfák reccsenését, mintha a zsalu résein beszűrődő tűzvörös fénytől lobot kapva pattognának, ahogy égnek… Ezeken a szomorkás délutánokon vissza-visszagondoltam Román hegedűjének panaszos, meleg hangjára. Mialatt a szemközti tükörben felvillanó alakok egymásutánját bámultam… a pörkölt kávé színű székeket, a zöldesszürke tapétát, az ágynak valamely otromba szegletét, vagy a tulajdon testem egy darabját, ahogy lent ülök a téglapadlón, mint a törökök, a szimfónia kellős közepén, a fullasztó hőségben… Ezekben az órákban kezdtem gyanítani, hogy Román mely szegletekből varázsolta hegedűjére a muzsikát. És már nem is éreztem annyira rossznak azt az embert, aki képes volt minden panaszát egybefűzni, és olyan tömör szépségbe sűríteni, mint az antik aranytárgy… Ilyenkor elkapott a nosztalgia, s úgy vágyódtam Román után, a jelenléte után, amihez foghatót sohasem éreztem, amikor még élt. Ádáz sóvárgást a keze után, ahogy a hegedűt tartja, vagy ahogy az öreg zongora kopottas billentyűin jár.
Egyik nap föl is mentem a padlásszobába. Mikor már nem bírtam elviselni ennek az érzésnek a súlyát. Megállapítottam, hogy siralmas módon kifosztották. Eltűntek a könyvek, a könyvállványok. A kerevet matrac nélkül, lábakkal kifelé állt a falnak támasztva. Egyetlen bájos csecsebecséje sem menekült meg a dúlástól. A hegedűszekrény üresen tátongott. Elviselhetetlen volt a hőség odabent. A tetőteraszra nyíló kisablakon át tűzforró sugárban ömlött be a napfény. Roppant furcsának találtam, hogy nem hallom az órák kristályos tiktakolását…
Akkor már teljes bizonyossággal tudtam, hogy Román meghalt, hogy a teste oszlásnak indult, ott porlad valahol, ebben a bősz napsütésben, mely most kíméletlen erővel tűz be egykori zugába, amely így, hajdani lelkétől megfosztva, végtelenül sivár.
Akkor kezdődtek, s a gyengeségem miatt állandóan kísértettek rettenetes lidérces álmaim. Eleinte a halotti leplében láttam magam előtt Románt, miközben szétporlad csupa ideg keze, mely képes volt megragadni a dolgokban a harmóniát, az anyagi valóságot. A keze, melyet az élet keménnyé, egyszersmind hajlékonnyá edzett, barna bőrű, cigarettától sárgálló keze, mely mindjárt beszédes lett, mihelyt fölemelte. Ékesszólóan kifejezte a pillanatot. Az a fürge kéz – az a mohó, kíváncsi tolvajkéz –, mely esetlenül felpüffedve, puhán, vizenyősen jelent meg először előttem. Aztán lecsupaszított csontfürtté aszódva.
Ezek a rémisztő látomások konok egyhangúsággal kísértettek azon a nyárutón. Fülledt alkonyokon, hosszúra nyúló, csupa bágyadt tompultság éjszakákon rémült szívem fogadta be a képeket, melyeket az elmém már nem tudott messze űzni.
Sokat sétáltam az utcán, hogy elriasszam a kísérteteket. Szaladgáltam keresztbe-kasul a városban, fölöslegesen emésztettem az erőmet. A festésben összement fekete ruhámat viseltem, mely egyre jobban lötyögött rajtam. Ösztönösen szaladtam, túlontúl szánalmas ruházatom miatt, menekültem a város fényűző, ápolt negyedeiből. Megismertem a külvárosokat, a maguk rossz véget érő, poros szomorúságával. Legjobban a régi utcák vonzottak.
Egyszer késő délután a székesegyház környékén járva meghallottam a toronyóra lassú kondulását, amitől még ódonabbnak tetszett a város. Fölnéztem, s az első csillagokkal lágyabb, kékebb színben tűnt fel előttem az égbolt, és szinte misztikus szépségélmény szállt meg. Minthacsak azt kívántam volna, hogy ott haljak meg valahol, így, fölfelé tekintve, a leszállni készülődő éj mérhetetlenül szelíd leple alatt. Szaggatott a mellkasom az éhségtől, a megvallhatatlan vágyaktól, miközben lélegeztem. Mintha a halál zamatát érezném, s először találnám ízletesnek, mióta rettegésben tart… Erős szélfuvallat támadt, de én még mindig ott álltam, a falnak dőlve, bambán, szinte kővé meredve. Egy romos ház öreg balkonján átlibbent egy kiterített lepedő, s annak a lobogása rángatott ki bénultságomból. Aznap nem volt helyén az eszem. A fehér vászonlepedőt hatalmas halotti lepelnek véltem, és futásnak eredtem… Félőrülten tértem haza az Aribau utcába.
Így, ekképpen kezdtem én érezni a halál jelenlétét a házban, pedig már majdnem két hónap eltelt a tragédia óta.
Nemsokára tökéletesen egyforma színben folyt össze előttem az élet. Egyöntetű ordítozás vert föl mindent; Juan tovább csépelte Gloriát. Szokásává vált szinte, hogy a legjelentéktelenebb apróság miatt is megveri, s talán még egyszer olyan kegyetlenül tette… Mégsem volt nagy a különbség. Mindnyájan fuldokoltunk a hőségtől, egyre ráncosabb nagymamám viszont hideglelősen reszketett. De nem éreztem különbséget a mostani nagymama meg a hajdani kis öregasszony között. Még csak bánatosabbnak se találtam. Engem továbbra is elhalmozott a mosolyával, apró kis ajándékaival, s reggelente, mikor Gloria lekiabált az ószeresnek, hálófülkéjében ő továbbra is a Szűzanyához fohászkodott.
Emlékszem, egyik nap Gloria eladta a zongorát. Sokkal többet hozott a konyhára az üzlet, mint a korábbiak; orrom megneszelte, Gloria még azt a luxust is megengedte magának, hogy hús kerüljön az aznapi ételbe. Most, hogy már nem lakott nálunk Antonia, aki felügyelte, s a puszta jelenlétével is meggyalázta a főzést, Gloria szemlátomást iparkodott javítani a dolgokon.
Én éppen öltözködtem, hogy kimegyek a városba, amikor éktelen perlekedést hallottam a konyhából. Juan dühében húsostul, mindenestül földhöz vágta a lábost, mely egy pillanattal előtte úgy felkorbácsolta mohó képzeletemet, s a kövön vonagló Gloriát rugdosta közben.
– Te nyomorult! Eladtad Román zongoráját! Román zongoráját, te nyomorult! Te mocskos disznó!
A nagymama szokása szerint reszketett, a kicsit pedig magához szorította, arcát eltakarta, hogy ne kelljen így látnia az édesapját.
Juan szája tajtékot vetett, a tekintete olyan volt, amilyent csak bolondokházában látni. Mikor belefáradt az ütlegelésbe, a mellkasához kapott, mint aki fullad, aztán újból eszeveszett düh szállta meg, s haragja ezúttal a fenyőszékek ellen, az asztal meg az edények fordult… Gloria félholtra válva kilopakodott onnan, s mi is magára hagytuk őrjöngő nagybátyámat. Miután lecsillapodott – később mesélték –, sokáig ült egyhelyben, és fejét a kezébe temetve csöndesen sírdogált.


PublisherPatak Könyvek
Source of the quotationCarmen Laforet: A semmi (Előkészületben)

minimap