León, Fray Luis de: La vida retirada
La vida retirada (Spanish)¡Qué descansada vida la del que huye del mundanal ruïdo, y sigue la escondida senda, por donde han ido los pocos sabios que en el mundo han sido;
Que no le enturbia el pecho de los soberbios grandes el estado, ni del dorado techo se admira, fabricado del sabio Moro, en jaspe sustentado!
No cura si la fama canta con voz su nombre pregonera, ni cura si encarama la lengua lisonjera lo que condena la verdad sincera.
¿Qué presta a mi contento si soy del vano dedo señalado; si, en busca deste viento, ando desalentado con ansias vivas, con mortal cuidado?
¡Oh monte, oh fuente, oh río,! ¡Oh secreto seguro, deleitoso! Roto casi el navío, a vuestro almo reposo huyo de aqueste mar tempestuoso.
Un no rompido sueño, un día puro, alegre, libre quiero; no quiero ver el ceño vanamente severo de a quien la sangre ensalza o el dinero.
Despiértenme las aves con su cantar sabroso no aprendido; no los cuidados graves de que es siempre seguido el que al ajeno arbitrio está atenido.
Vivir quiero conmigo, gozar quiero del bien que debo al cielo, a solas, sin testigo, libre de amor, de celo, de odio, de esperanzas, de recelo.
Del monte en la ladera, por mi mano plantado tengo un huerto, que con la primavera de bella flor cubierto ya muestra en esperanza el fruto cierto.
Y como codiciosa por ver y acrecentar su hermosura, desde la cumbre airosa una fontana pura hasta llegar corriendo se apresura.
Y luego, sosegada, el paso entre los árboles torciendo, el suelo de pasada de verdura vistiendo y con diversas flores va esparciendo.
El aire del huerto orea y ofrece mil olores al sentido; los árboles menea con un manso ruïdo que del oro y del cetro pone olvido.
Téngase su tesoro los que de un falso leño se confían; no es mío ver el lloro de los que desconfían cuando el cierzo y el ábrego porfían.
La combatida antena cruje, y en ciega noche el claro día se torna, al cielo suena confusa vocería, y la mar enriquecen a porfía.
A mí una pobrecilla mesa de amable paz bien abastada me basta, y la vajilla, de fino oro labrada sea de quien la mar no teme airada.
Y mientras miserable- mente se están los otros abrazando con sed insacïable del peligroso mando, tendido yo a la sombra esté cantando.
A la sombra tendido, de hiedra y lauro eterno coronado, puesto el atento oído al son dulce, acordado, del plectro sabiamente meneado.
|
Visszavonult élet (Hungarian)Mily boldog annak élte, ki nem marad meg a világ zajában, rejtett ösvényt kisérve a néhány bölcs nyomában, aki e földön élt s halt hajdanában!
Nem kelt zavart szívében a fensőbbséges nagyok dísze-rangja, az aranyos tetőt sem csodálja elragadva, mit tudós mór emelt és jáspis tartja.
Hírnévvel nem törődik, hogy vajjon zengi-e nevét, kiáltva, és azzal sem vesződik, hízelgés ámítása, mit az igazság elvet, azt megáldja.
Életem boldogabb-e, ha rám mutat a hívság minden ujja, és hasztalant keresve folyton futok kifulva, bennem heves vágy halálos borúja?
Hegység! patak futása! e biztos rejtek ad gyönyörűséget! Ha majdnem tört a gálya, jóságos békességed tenger s vihar ellen nyit menedéket.
Megszakítatlan álmot, egy tiszta, víg, szabad napot remélek; ne lássam: összeráncolt homlokkal elítélnek dibdáb nagyjai pénznek, úri vérnek.
Ébresszen a madárdal tanulatlan, édes, szálló zenével, ne súlyos gond és száz baj, amely nyomába lépdel annak, ki mást követni sose szégyell.
Egyedül éljek, abban a jóban, mi bőven fakad a mennyből, tanúk nélkül, magamban, mentesen félelemtől, gyűlölettől, reménytől, szerelemtől.
A hegynek oldalában kertem van, kezem plántálta, itatta, a tavasz sugarában szép virággal borítva biztos gyümölcs ígéretét mutatja.
S mintha sietne folyton, hogy e szépséget lássa és növelje, széljárta hegyoromról tiszta forrás pereg le, szalad, míg meg nem érkezik a kertbe.
S azontul megnyugodva hömpölyög fák közt, szélesen ömölve, a földet kanyarogva felöltözteti zöldbe s mindenféle színű szirom-özönbe.
Szél hűsíti a kertet, az érzék lakomája ezer illat, lombot becézve lenget a susogó fuvallat, feledteti az aranyat, hatalmat.
Legyen azé a kincstár, aki fogódzik gyönge szalmaszálba: nem nékem való látvány csüggedők zokogása, ha észak s dél szele kezd rombolásba.
S a tört árboc recsegve lehull, és éjjé változik a nappal, sikoltás száll egekbe kavargó iszonyattal, végül mindent a tenger mélye fölfal.
A kedves és szegényes békésen terített asztal a vágyam, ennyi elég, s a műves aranytál garmadában azé legyen, ki nem fél tengerárban.
És amíg nyomorultan mások elperzselődnek, fölhevülve égő hatalmi szomjban, melynek muló az üdve, én csak daloljak árnyban elterülve.
Az árnyban elterülve, borostyánnal, babérral koszorúzva, figyelmesen fülelve az édes hangu húrra, melyet értő kéz hangol mindig-újra.
|