This website is using cookies

We use cookies to ensure that we give you the best experience on our website. If you continue without changing your settings, we'll assume that you are happy to receive all cookies on this website. 

Llamazares, Julio : La lluvia amarilla

Portre of Llamazares, Julio

La lluvia amarilla (Spanish)


4

Si mi memoria no mentía. 1961, si mi memoria no mentía. ¿Y qué es, acaso, la memoria sino una gran mentira? ¿Cómo podría yo ahora estar seguro de que aquella era, en efecto, la última noche de 1961? O de que la vieja maleta de madera y hojalata de mi padre está realmente pudriéndose en el huerto bajo un montón de ortigas. O – ¿por qué no? – de que no fuera Sabina la que, al irse, arrancó de su sitio y se llevó consigo todas las cartas y las fotografías. ¿No lo habré quizá soñado o imaginado todo para llenar con sueños y recuerdos inventados un tiempo abandonado y ya vacío? ¿No habré estado, en realidad, durante todo este tiempo, mintiéndome a mí mismo?

Ahora veo el tejado de Bescós recortándose en la luna. La noche borra todo lo demás, incluso la ventana y los barrotes de la cama. Siento, eso sí, la presencia obsesiva de mi cuerpo – ese dolor de humo bajo el pecho, en los pulmones –, pero mis ojos sólo ven el tejado de Bescós recortándose en la luna. ¿Pero están viéndolo realmente? ¿No lo estarán soñando como se sueñan personas y lugares, incluso desconocidos? ¿No estarán simplemente recordando la vieja imagen de un tejado que, como tantos otros en Ainielle, tal vez hace años ya que se ha caído?

La soledad, es cierto, me ha obligado a enfrentarme cara a cara conmigo mismo. Pero, también, como respuesta, a construir sobre recuerdos las pesadas paredes del olvido. Nada produce a un hombre tanto miedo como otro hombre – sobre todo si los dos son uno mismo – y ésa era la única manera que tenía de sobrevivir entre tanta ruina y tanta muerte, la única posibilidad de soportar la soledad y el miedo a la locura. Recuerdo que, de niño, escuchaba a mi padre historias y sucesos de otro tiempo, veía a mis abuelos y a los viejos del pueblo sentados junto al fuego y el pensamiento de que ellos ya existían cuando yo ni siquiera había nacido me llenaba de angustia y me dolía. Entonces, sin que nadie lo supiera – sentado en el escaño, en un rincón, seguramente ni siquiera me veían –, escuchaba hasta dormirme sus relatos y adoptaba sus recuerdos como míos. Imaginaba los lugares y personas de que hablaban, les otorgaba los rostros que creía habrían tenido y, al igual que se dibuja y se da forma a la imagen de un deseo o un pensamiento, construía de ese modo mi memoria con las suyas. Cuando murió Sabina, la soledad me obligó otra vez a hacer lo mismo. Como un río encharcado, de repente el curso de mi vida se había detenido y, ahora, ante mí, ya sólo se extendía el inmenso paisaje desolado de la muerte y el otoño infinito donde habitan los hombres y los árboles sin sangre y la lluvia amarilla del olvido.

A partir de ese día, la memoria fue ya la única razón y el único paisaje de mi vida. Abandonado en un rincón, el tiempo se detuvo y, como un reloj de arena cuando se le da la vuelta, comenzó a discurrir en sentido contrario al que, hasta entonces, había mantenido. Nunca volví a sentir la angustia de acercarme a una vejez que, durante mucho tiempo, me había resistido a aceptar como la mía. Nunca volví a acordarme de aquel viejo reloj que, abandonado en un rincón, colgaba inútilmente en la pared de la cocina. De pronto, el tiempo y la memoria se habían confundido y todo lo demás – la casa, el pueblo, el cielo, las montañas – había dejado de existir, salvo como recuerdo muy lejano de sí mismo.

Fue el principio del fin, la iniciación del largo e interminable adiós en que, a partir de entonces, se convirtió mi vida. Como la luz del sol, cuando se abre una ventana después de muchos años, rasga la oscuridad y desentierra bajo el polvo objetos y pasiones ya olvidados, la soledad entró en mi corazón e iluminó con fuerza cada rincón y cada cavidad de mi memoria. Como el viento de Francia cuando aparece de repente arrastrando papeles y cardos por las calles y golpea las puertas e irrumpe con violencia en los portales y en las habitaciones de las casas, el tiempo sacudió los muros del silencio y penetró entre sus ruinas arrastrando a su paso recuerdos y hojas muertas. Era la exhumación final de todo lo soñado y lo vivido, el comienzo de un viaje sin retorno hacia el pasado que ya sólo acabará conmigo. Pero, al igual que las palabras, cuando nacen, crean silencio y confusión en torno suyo, los recuerdos también dejan bancos de niebla a su alrededor. Bancos de niebla, espesos y cambiantes, que la melancolía de los años va extendiendo sobre aquéllos y que convierten poco a poco la memoria en un paisaje extraño y fantasmal. Pronto entendí que nada volvería ya a encontrar igual que antes, que mis recuerdos eran sólo reflejos temblorosos de sí mismos, que mi fidelidad a una memoria deshecha ya entre nieblas y ruinas acabaría convirtiéndose a la larga en una nueva forma de traición.

Desde entonces, he vivido de espaldas a mí mismo. Durante todos estos años, no he sido yo el que se sentaba junto al fuego o el que vagaba por el pueblo como un perro abandonado y solitario. No he sido yo el que cada noche se acostaba en esta cama y se quedaba en silencio, escuchando la lluvia, hasta el amanecer. Durante todos estos años, ha sido mi recuerdo el que vagaba por el pueblo y se sentaba junto al fuego; era mi propia sombra la que venía a acostarse cada noche en esta cama y se quedaba en silencio escuchando la lluvia y mi respiración. Y, ahora que ya llega para mí la última noche, ahora que el tiempo acaba y mi memoria se deshiela por completo, como la tierra bajo el sol después de un largo invierno, abro otra vez los ojos, miro a mi alrededor y encuentro solamente este dolor de humo bajo el pecho, en los pulmones, la claridad borrosa y gris de la ventana, a un lado de la cama, y el círculo amarillo de la luna recortando a lo lejos el tejado de Bescós.

20

Alguien encenderá una vela y alumbrará con ella las cuencas de mis ojos ya vacías. La dejarán en la mesita, al lado de la cama, y, luego, se irán todos dejándome aquí solo nuevamente.

Pasarán toda la noche en la cocina. Encenderán el fuego – después de tantos días – y esperarán a que amanezca todos juntos, contando los minutos y las horas, una a una. Mientras la noche siga, nadie se atreverá a volver hasta aquí arriba para ver si la vela continúa aún encendida. Hasta que llegue el día, nadie se atreverá siquiera a salir de la cocina. Se quedarán toda la noche allí sentados, todos juntos en torno de la lumbre, sin ánimo siquiera para contar historias y sucesos que les ayuden a entretener la espera, igual que de costumbre, y sin saber tampoco que la sombra de mi madre está a su lado, sentada junto a ellos al arrimo de la lumbre.

Cuando amanezca, después de tantas horas esperando en la cocina, saldrán todos a la calle nuevamente con la extraña sensación de haber vivido una oscura e interminable pesadilla. Alguno, incluso, pensará por un instante, aspirando el aire fresco y penetrante de la escarcha, que la noche que ha pasado en esta casa sólo ha sido un mal recuerdo de otras noches que creía ya olvidadas entre las brumas de su infancia. Pero la llama de la vela, en la ventana, se encargará de recordarles que yo sigo aquí arriba. La llama de la vela y, también, el olor a fruta muerta y corrompida que seguirá envolviendo esa mañana todavía, igual que ahora, al manzano poseído por la sangre de Sabina. Y, entonces, sin perder un instante, como si todo lo tuvieran ya previsto de antemano, varios de ellos irán a buscar tablas por las casas – tablas rotas, levantadas, que acabarán de arrancar de las puertas y los pisos – mientras el resto vuelve aquí para bajarme a la cocina envuelto en una manta.

No estaré allí más que el tiempo que tarden en construir la caja. Ni siquiera tendré, seguramente, que esperar a que llegue el resto de la gente de Berbusa. Porque nadie irá a buscarla. Nadie se acordará siquiera de bajar hasta Oliván para pedirle al cura que suba hasta aquí arriba a darme sepultura. Cuando la caja esté acabada, ellos mismos me llevarán a hombros, en silencio, por la calleja ya cegada de matojos y de ortigas, hasta la tumba que he cavado esta mañana al lado de Sabina y de mi hija. Ni siquiera rezarán una oración. Me cubrirán de tierra con la pala que he dejado allí olvidada y, en ese mismo instante, para mí y para Ainielle, todo habrá concluido.

Ellos quizá se queden todavía algunas horas en Ainielle, recorriendo las casas en busca de herramientas y algún mueble o alguna cama que aún pudieran servir para las suyas. La soledad del pueblo y el saber que yo estoy ya bajo la tierra sin duda les habrá tranquilizado. Quizá, incluso, esperen a acabar de registrar todas las casas antes de regresar. Pero, al caer la tarde, cuando el viento empiece ya a batir un día más las ventanas y las puertas por las calles, recogerán sus cosas y emprenderán la vuelta hacia Berbusa.

Así, cuando lleguen al alto de Sobrepuerto, seguramente habrá empezado otra vez a anochecer. Sombras espesas avanzarán como olas por las montañas y el sol, turbio y deshecho, lleno de sangre, se arrastrará ante ellas agarrándose ya sin fuerzas a las aliagas y al montón de ruinas y escombros de lo que, en tiempos, fuera (antes de aquel incendio que sorprendió durmiendo a la familia entera y a todos sus animales) la solitaria Casa de Sobrepuerto. El que encabece el grupo se detendrá a su lado. Contemplará las ruinas, la soledad inmensa y tenebrosa del paraje. Se santiguará en silencio y esperará a que los demás le den alcance. Y, cuando todos estén juntos, junto a las viejas tapias del caserón quemado, se volverán al tiempo para ver cómo la noche se apodera un día más de las casas y los árboles de Ainielle, mientras alguno de ellos se santigua de nuevo murmurando en voz baja:

– La noche queda para quien es.


PublisherSeix Barral
Source of the quotationJulio Llamazares, La lluvia amarilla, p. 39-42., 141-143.

Sárga eső (Hungarian)


Már hajnalodott, amikor hazamentem. Hideg fény olvadt szét a nyirkos levegőben, mint az ólom, sápadt világosság pislákolt a konyhában, a folyosón. Odabent újból nyugalom és csönd honolt. Még a tűz is, pedig már lelohadt, csak egy sárgálló parázskarika maradt belőle, a tőle megszokott békével vigyázta a kutya álmát. Emlékszem, amikor beléptem a konyhába, szinte önkéntelenül – annyi idő után – rápillantottam a naptárra. Ha emlékezetem nem csalt, az akkori éjszaka az 1961-es esztendő utolsó éjszakája volt.

Ha emlékezetem nem csalt. 1961, ha emlékezetem nem csalt. De vajon micsoda az emlékezet, ha nem egy nagy csalás? Hogy lehetnék most biztos benne, hogy az tényleg az 1961-es esztendő utolsó éjszakája volt? Vagy hogy apám fából meg bádogból készült öreg bőröndje valóban a kertben korhad a csalánerdő alatt? Vagy – miért is ne – talán nem maga Sabina forgatta ki s vitte magával, amikor elment, az összes levelet és fényképet? Ki tudja, talán csak álmodtam vagy képzeltem mindezt, hogy kitalált álmokkal, emlékekkel töltsem ki a hátrahagyott, immár üres időt? Ki tudja, talán végig, egész idő alatt csak hazudtam volna önmagamnak?
Nézem, ahogy Bescósék háztetője kirajzolódik a holdfényben. Minden mást egybemos az éjszaka, még az ablakot, az ágy támláját is. Érzem, igen, érzem a testem konok jelenlétét – mellkasomban, tüdőmben a fájdalom füstjét –, de szemem csak azt látja, ahogy Bescósék háztetője kirajzolódik a holdfényben. De valóban látja? Nem álmodja csupán, ahogy akár ismeretlen embert, tájat is álmodik? Nem odaképzeli csupán a háztető régi képét, amely mint annyi másik Ainiellében, talán már évekkel ezelőtt beszakadt?
Az egyedüllét rákényszerített, hogy szembenézzek önmagammal. De válaszképp arra is, hogy az emlékek helyén fölépítsem a feledés súlyos falait. Az ember semmi mástól nem fél annyira, mint egy másik embertől – kivált ha a kettő egy és ugyanaz –, mégis ez volt az egyetlen mód rá, hogy életben maradjak annyi rom és halál közepette, hogy elviseljem a magányt, az őrülettől való félelmet. Emlékszem, mikor gyerekkoromban apám régi történeteit, eseményeit hallgattam, néztem a nagyszüleimet, a falu öregeit, ahogy a tűz mellett ülnek, s a puszta gondolat is fájdalommal, szorongással töltött el, hogy ők már akkor is éltek, amikor én még a világon sem voltam. Észrevétlen – az ágypad egyik sarkán ültem, nyilván tudomást sem vettek rólam – addig hallgattam őket, amíg elnyomott az álom, az emlékeiket pedig úgy éltem meg, mintha a sajátjaim lettek volna. Elképzeltem a tájat, az embereket, mindazt, amiről meséltek, eleven arccal ruháztam föl őket, amilyenek szerintem lehettek, vagy ahogy a vágyat, a gondolatot megszemélyesíti az ember, úgy raktam össze emlékeimet az övéikből. Mikor Sabina meghalt, a magány megint ugyanerre kényszerített. Mint a kiapadó folyó, egyszeriben megállt az életem, s énelőttem már csak a halál végtelen, sivár tája terült el, meg az örökkétartó ősz, melyet vértelen emberek, fák laktak csupán, meg a feledés sárga esője.
Attól a naptól fogva az emlékezet lett életem egyetlen értelme, egyetlen tája. Egy sarokban ottfelejtve megállt az idő, s mint a homokóra, mikor megfordítják, elkezdett visszafelé folyni. Többé már nem fogott el szorongás az öregség gondolatától, pedig sokáig nem akartam megbarátkozni vele. Többé már nem jutott eszembe az a régi óra, amely egy sarokban ottfelejtve hasztalan lógott a konyha falán. Egyszeriben összemosódott az idő meg az emlékezet, s minden más – a ház, a falu, az ég, a hegyvidék – megszűnt létezni, önmaga mérhetetlenül távoli emléke maradt csupán.
Ez volt a vég kezdete, a hosszú, végnélküli istenhozzád eleje, amivé az életem attól fogva változott. Mint mikor sok év után kinyitnak egy ablakot, s a napfény belehasít a sötétbe, és a por alól elfeledett tárgyakat, érzéseket csalogat elő, úgy tört be a magány is az én szívembe, s megvilágította vakító fényével emlékezetem minden zegzugát. Mint a Franciaország felől föltámadó szél, amely mikor hirtelen ideér, papírt, száraz kórót kerget maga előtt az úton, rázza az ajtót, erővel betör a tornácra, a szobába, úgy rázta meg az idő is a csönd falait, s szabadult be romjai közé, emlékeket, elszáradt falevelet kergetve maga előtt. Ez volt minden álom, minden valóság végső kihantolása, a múltba vezető út kezdete, ahonnan nincs visszatérés, s amely már maga is végez velem. De miként a szavak is, mikor testet öltenek, csöndet, zavart keltenek maguk körül, az emlékek is úgy emelnek ködfátylat maguk köré. Az évek búbánata szép lassan sűrű, gomolygó ködfátylat borít rájuk, s így lesz az emlékezetből különös, kísérteties táj. Hamar rájöttem, hogy semmit nem látok már többé olyannak, mint azelőtt, hogy emlékeim csak önmaguk reszkető tükörképei, s hogy e ködben, romok között szertefoszlott emlékezethez való ragaszkodásom előbb-utóbb az árulás egy újabb formája lesz csupán.
Attól fogva önmagamnak hátat fordítva éltem. Az utóbbi esztendők alatt nem én voltam, aki odaült a tűz mellé, vagy aki a falut járta, mint a kivert, magányos kutya. Nem én voltam, aki minden éjjel lefeküdt ebbe az ágyba, és csöndben hallgatta az esőt hajnalig. Az utóbbi esztendők alatt az emlékem járta a falut, az ült oda a kályha mellé; a tulajdon árnyékom jött föl ide minden éjjel s feküdt le az ágyba, és hallgatta csöndben az esőt meg a lélegzetemet. És most, hogy eljön az utolsó éjszakám, lejár az idő számomra, s emlékezetem teljesen fölenged, mint nap sugarától a föld a hosszú tél után, megint kinyitom a szememet, körülnézek, ám csak a fájdalom füstjét találom itt a mellkasomban, a tüdőmben, az ablak elmosódó, szürke fényét az ágy egyik oldalán, meg a hold sárga karikáját, melynek fényében kirajzolódik Bescós háztetője ott a távolban.

Valaki talán gyújt majd egy szál gyertyát, melynek fénye megvilágítja majd immáron üres szemeim gödrét. Odateszik majd az éjjeliszekrényre, az ágy mellé, aztán megint itthagynak egyedül.
Az egész éjszakát a konyhában fogják tölteni. Begyújtanak majd – annyi nap után – s megvárják mind együtt, amíg megvirrad, egyesével számolják a perceket, az órákat. Amíg tart az éjszaka, senki sem merészkedik ide föl, hogy megnézze, ég-e még a gyertya. Amíg tart az éjszaka, ki sem merészkedik senki a konyhából. Ott ülnek majd egész éjjel a tűz mellett, s nem lesz hozzá kedve senkinek, hogy történeteket meséljen, mint máskor, hogy könnyebb legyen a várakozás, és azt sem tudják majd, hogy anyám árnya ott ül közöttük a tűz mellett.
Mire majd megvirrad, miután órákon keresztül ott vártak a konyhában, az a különös érzésük támad, mikor mind kimennek majd megint az utcára, hogy valami ködös, végeérhetetlen lidérces álmot láttak. A friss, zúzmarás levegőt belélegezve némelyiknek egy pillanatra még az is megfordul a fejében, hogy az éjszaka, melyet e házban töltöttek, elmúlt éjszakák rossz emléke volt csupán, melyről azt hitte, rég a gyermekkor ködébe veszett már. De az ablakban ott pislákoló gyertya lángja, az majd eszükbe juttatja, hogy én még mindig odafönt vagyok. A gyertya lángja, meg az élettelen, rothadt gyümölcs illata, amely még azon a reggelen is körbelengi, akárcsak ma, azt az öreg almafát, melyet Sabina vére járt át. És akkor egy pillanatig sem haboznak, minthacsak előre kiterveltek volna mindent, néhányan fogják magukat, s deszka után néznek a házakban – törött deszkák után, amit talán sebtében ajtóból, padlóból hasítanak majd ki –, miközben a többiek visszajönnek ide, s pokrócba csavarva levisznek a konyhába.
Nem maradok ott tovább, csak amíg készen lesznek a koporsóval. Talán még azt sem kell megvárnom, amíg a többi berbusai ideér. Mert senki sem megy le értük. Az sem jut majd eszébe senkinek, hogy lemenjen a papért Olivánba, s megkérje, temessen el. Hogyha elkészül a koporsó, ők maguk visznek ki a vállukon, néma csöndben, a szakszaullal meg csalánnal benőtt kis utcán keresztül, oda a sírhoz, melyet én ástam ma reggel Sabináé meg a kislányomé mellé. Még egy imádságot sem mondanak majd értem. Rámhányják majd a földet azzal az ásóval, amit ottfelejtettem, s abban a pillanatban számomra és Ainielle számára vége lesz mindennek.
Ők talán itt maradnak még néhány órára Ainiellében, végigjárják a házakat, némi szerszámot, bútort, használható tárgyat keresvén, ami még jól jöhet nekik odahaza. A falu magánya, s a tudat, hogy én már a föld alatt vagyok, biztosan nyugalommal tölti majd el őket. Talán még azt is megvárják, amíg minden házat sorra járnak. Ám amint leszáll az est, amint a szél elkezdi csapkodni a házak ajtaját, ablakát, azonnal összeszedelőzködnek, és elindulnak hazafelé Berbusába.
Így aztán, mire fölérnek Sobrepuertóhoz, biztosan újból rájuk esteledik. Sűrű árnyak hömpölyögnek majd a hegyekben, akár a hullámok, s a zavaros, széteső, csupavér nap immár erejevesztetten vonszolja magát előttük, a zanótba, a romokba, a törmelékbe kapaszkodva, ami egykoron (a tűzvész előtt, amely álmában ért egy teljes családot az összes jószágával együtt) Sobrepuerto magányos háza volt. Aki a csapat élén halad, megáll majd mellette. Elmereng a romokon, a hely végtelen, sötét magányán. Némán keresztet vet, s bevárja a többieket. Hogyha már mind együtt lesznek, ott a leégett nagy ház öreg kerítésfalai mellett, egyszerre tekintenek majd vissza, s nézik, amint az éjszaka megint birtokba veszi Ainielle házait, fáit, miközben valamelyikük ismét keresztet vet, és halkan elsuttogja:
- Annak marad az éjszaka, akit megillet.


PublisherEurópa Könyvkiadó
Source of the quotationJulio Llamazares: Sárga eső, p. 49-53., 180-183.

minimap