Lugones, Leopoldo: 07. El éxtasis (Los doce gozos)

Dormía la arboleda; las ventanas
llenábanse de luz como pupilas;
las sendas grises se tornaban lilas;
cuajábanse la luz en densas granas.

La estrella que conoce por hermanas
desde el cielo tus lágrimas tranquilas,
brotó, evocando al son de las esquilas,
el rústico Belén de las aldeanas.

Mientras en las espumas del torrente
deshojaba tu amor sus primaveras
de muselina, relevó el ambiente

la armoniosa amplitud de tus caderas,
y una vaca mugió sonoramente
allá, por las sonámbulas praderas.

Aludt a fasor; ablakok üvegjén
világ gyúlt, akár tágult pupillákon;
lilára vált a szín a szürke árkon,
s tömött fürtökbe sűrült a meleg fény.

A csillag húgának tudta ez estén
pergő könnyed, s kiült az égre – lásson,
s hogy úgy tűnjék a kolomp-vonuláson
a parasztlányoknak, mint betlehemfény.

S míg tajtékomba szórta, hogy gyötörjön,
szirmait muszlin-tavaszod szerelme,
a háttérre rajzolta formaörzőn

harmóniáit csípőd teli kelyhe,
s egy fáradt tehén bődült el esengve,
messze, az alvajáró legelőkön.