Lugones, Leopoldo: 11. Las manos entregadas (Los doce gozos)

El insinuante almizcle de las bramas
se esparcía en el viento, y la oportuna
selva estaba olorosa como una
mujer. De los extraños panoramas

surgiste en tu cendal de gasa bruna,
encajes negros y argentinas lamas,
con tus brazos desnudos que las ramas
lamían, al pasar, ebrias de luna.

La noche se mezcló con tus cabellos,
tus ojos anegáronse en destellos
de sacro amor; la brisa de las lomas

te envolvió en el frescor de los lejanos
manantiales, y todos los aromas
de mi jardín sintetizó en tus manos.

Szarvasbőgés vad, pézsmaszagos árja
borult fölénk a szélben, mint egy ernyő;
garázda illatot lehelt a cinkos erdő,
akár az asszonytest. E furcsa tájba

befont a tüllök, selymek, ezüst láva
s fekete csipkék kúszva rádtekergő
tüze, s nyaldosta holdsugárba fürdö
csupasz karod a bokrok ittas ága.

Bontott hajad közé az éj aláhullt,
szemed villant s átkos gyönyörbe ájult,
s míg lágy-léptű szellőt küldött a dombhát,

s a messzi forrás hűse mint egy kendő
ölelt – én kertem minden ízét-szomját
ittam homorú, puha tenyeredből.