Machado, Antonio: Horizonte

En una tarde clara y amplia como el hastío,
cuando su lanza blande el tórrido verano,
copiaban el fantasma de un grave sueño mío
mil sombras en teoría, enhiestas sobre el llano.
 
La gloria del ocaso era un purpúreo espejo,
era un cristal de llamas, que al infinito viejo
iba arrojando el grave soñar en la llanura...
Y yo sentí la espuela sonora de mi paso
repercutir lejana en el sangriento ocaso,
y más allá, la alegre canción de un alba pura.

Világos volt s csömörlőn tágas a délután még,
A rekkenő tűzés nyár lándzsáit szórta szerte,
S a síkon felbukkanva ezernyi képzelt árnyék
Úgy tűnt, mintha egy ólmos álmom ködképe lenne.
 
Az alkony glóriásan, lángkristályként lobogva,
Bíbor tükör volt, mely a vén végtelenbe dobta,
Kivetítve magából, komor álmom a tájba.     .
Én lépteimnek pengő sarkantyúját hallgattam,
Amint messze a véres alkonyban visszapattan,
És távolabb, egy tiszta hajnal vidám dalára.