Magellanes Moure, Manuel: El vendimiador a su amada

En los frescos lagares duerme el zumo oloroso
de las uvas maduras. Turbador, amoroso,
es el vapor que sube de los frescos lagares.

¡Y tu aliento oloroso como los azahares!

Ayer, cuando en la viña cogías los maduros
racimos, yo observaba los finos, los seguros
perfiles de tus amplias caderas y los llenos
contornos de tus breves y poderosos senos.

El sol quemaba el aire, y caía, caía
sobre mí, y en mi alma no sé qué florecía.
Algo en mí germinaba; algo ardiente, algo rudo.

¡Y tus ojos brillantes y tu cuello desnudo!

* * *

Ayer, cuando en la viña bañada en sol cogías
los racimos maduros, advertí que reías
con una risa nueva. Tus labios se esponjaban
húmedos, deliciosos... Y los míos temblaban.
En torno a ti agrupábanse todas tus compañeras.

¡Y la sencilla falda ciñendo tus caderas!

* * *

Cuando me quedé solo bajo el sol irritante
descubrieron mis ojos aquel bosque distante
de amarillentos álamos. Nunca había advertido
que existiera aquel bello bosque desconocido.

Caminando por entre las vides deshojadas,
ahuyentando a mi paso las sonoras bandadas
de los pájaros, fuime hacia aquel bosquecillo.
Como oro al sol brillaba su follaje amarillo.

Allí, en aquel boscaje, todo, todo es amable.
Allí las zarzas tejen un muro impenetrable
y se esparcen las hojas por el suelo, formando
como un alfombra de oro. ¡Si supieras qué blando
tapiz es el que forman las hojas amarillas!

Allí hay rumor de insectos y cantos de avecillas
pero nada perturba la calma deseada...

¡Y tus labios henchidos cual fruta sazonada!

* * *

Me interné todo trémulo por aquel bosquecillo
y allí oculto, allí estuve hasta que cantó el grillo
¿Por qué te esperé tanto? ¿Por qué creí que irías?

* * *

Al regreso las sendas todas eran sombrías...

Hűvös présekben alszik a szőlőfürtök érett,
édes leve. Zavarba ejt és szerelmet ébreszt
a pára, mely a hűvös szőlőprésekből árad.

S oly illatot lehelsz, mint mit a narancsvirág ad!

Tegnap, mikor az érett fürtöt szedted a kertben,
határozott vonású, dús csípődet figyeltem,
s gömbölyű kebledet, mely, ahogy hajladozott ott,
feszes körvonalával telten kirajzolódott.

A leget lángra gyújtva, mint zápor hullt a nap rám,
s valami kivirágzott ekkor a lelkem alján.
Valami csíra bújt ki; hevesen, nyersen égve.

S a szemed ragyogása, s a nyakad pőresége!

***

Azt vettem észre tegnap, míg a napfény-fürösztött
kertben szedted az érett, illatosfürtü szőlőt,
hogy új a nevetésed. Nedvtöl fényesedett meg
gyönyörűséges ajkad ... Enyém reszketni kezdett.
Körötted forgolódott barátnőid csoportja.

S hogy fonta körbe csípőd az az egyszerü szoknya!

***

Mikor magam maradtam a nap kínzó tüzében,
a messze láthatárról egy erdő tűnt elébem,
sárgálló nyárfalombbal. Sosem volt tudomásom
arról, hogy egy ilyen szép erdő akad e tájon.

Az üresre kopasztott tőkék között haladva,
miközben szétrepültek léptemtöl a csapatba
gyűlt madarak, elértem a nem ismert bozótot.
Színaranyként ragyogtak a sárgaszínű lombok.

Mindenütt csupa nyájas otthonosság ez erdő.
Fala áttörhetetlen sűrüségü szedertő,
s mint aranyszínü szőnyeg, borítják minden útját,
szanaszéjjel terülve, a levelek. Ha tudnád,
milyen puha a sárga lombok alkotta kárpit!

Csak rovarok zenéje, s madarak dala vár itt,
semmi más nem zavarja az áhított nyugalmat…

S hogy duzzad, mint zamattal terhes gyümölcs, az ajkad!

***

Kívül-belül remegve, e ligetbe hatoltam,
s ameddig a tücsök szólt, ott maradtam titokban.
Mért vártam úgy, hogy eljöjj? Mi táplálta reményem?

***

Sötét volt minden ösvény, amikor visszatértem…