Marsé, Juan: Rabos de lagartija

EL SPITFIRE EN LLAMAS

Sin descomponer la mueca ligeramente burlona de sus labios, el teniente Bryan O’Flynn descuelga las manos de la cintura, salta ágilmente la alambrada de espinos y se sienta al pie del camastro de David cruzando las piernas con lentitud y elegancia. El cinturón amarillo del paracaídas aún le ciñe el muslo izquierdo.
Sino me hubiese arrancado los guantes tan deprisa y de manera tan atolondrada, se lamenta mirándose los dedos renegridos, no me habría despellejado las manos.
No parece afectarle el calor de esta noche de agosto, no se quita la cazadora ni las gafas de la frente ni la boquilla de los labios. Sus pantalones lucen un desgarrón y desprenden un agradable olor a aceite. Visto de cerca, su aspecto es distinguido. Tras él, entre los restos de la carlinga, algo en el panel de instrumentos del Spitfire todavía ronronea.
Yo también tengo las uñas de color marrón, dice David solidariamente.
No es lo mismo. Tú no sabes cómo las gasta la Luftwaffe, muchacho.
Y mi padre también tiene un roto en el pantalón.
Que no es lo mismo, chico. Que no.
También él tuvo que escapar, insiste David. Como usted. ¿Escapó usted de los alemanes así, como acaba de hacer ahora, saltando la alambrada y echando a caminar tranquilamente por los campos arrasados de Francia?
Well, lo mío fue algo más complicado. Tu padre te contará. Él me puso en el camino de regreso a Biggin Hill, mi base de operaciones. Pero no creas que hizo gran cosa más, aparte de provocaren tu pobre madre cierta mala conciencia... Pregúntale.
Mi padre se fue de casa hace tiempo.
¿Ah sí? El teniente O’Flynn se sube un poco las gafas sobre la frente y añade: Un culo de mal asiento, tu querido papá. Well, entonces tendrás que decidir tú solito quién es aquí the hero y quién the villain, muchacho.
La policía lo anda buscando, masculla David, y su mirada soñolienta se prende de la cazadora que ciñe el torso esbelto. Percibe o sueña otro olor más dulzón, a cuero quemado o a bellotas asadas. La mano izquierda de O’Flynn aprieta los guantes que todavía exhalan un ligero vaho.
¿Por qué lleva usted pintada a babor esa inscripción, The invisible worm?, quiere saber David. ¿La llevan todos los Spitfire de su escuadrilla? El teniente O’Flynn se mira las manos abrasadas y no responde. David apoya el codo en la almohada y la mejilla en la palma de la mano, escrutando el silencio y la felina gestualidad del piloto con los ojos entrecerrados. ¿Por qué no saltó en paracaídas, teniente?
Creí que podría aterrizar. Y casi lo consigo.
¿Qué pasó?
En realidad no me derribaron. Siento decepcionarte, pero no hubo ninguna caída en barrena, ninguna espiral de la muerte. Tomé tierra en condiciones muy precarias, y el avión capotó.
El otro día, recuerda David al cabo de un rato, mi madre se sentó en mi cama, donde ahora se sienta usted, y se quedó mirándolo mucho rato.
Me di cuenta.
Estaba mirándole a usted así como muy recogida, como si rezara...
Well, digamos que hacía algo más que eso, muchacho.
¿Qué quiere decir?
Ejem, well. El piloto recela y le dedica a David su famosa sonrisa ladeada. Right or wrong, it is my life. Ya debes saber que yo soy un héroe de la RAF.
Y qué. Mi padre también. David piensa un momento y opta por bajar el tono: Claro que si alguien le viera ahora...
Oh, yes, arrastrándose por ahí con esa herida tan fea en el culo, sin afeitar y descalzo y empinando el codo, vaya, la verdad, no da el tipo.
Saldrá de ésta.
Oh, sure, es un hombre de recursos. Pero no comparemos, ¿eh? Yo soy un as de la aviación. Al menos eso es lo que dicen... ¿No me crees? En la Batalla de Inglaterra llegué a enfrentarme al mismísimo Werner Mölders, el as de la Luftwaffe. ¿No me crees?
A David, lo que más le llama la atención del piloto es que habla como si le importara muy poco estar o no estar en posesión de la verdad. Chispa también se ha despertado o sueña que se ha despertado, echado junto a la pared, debajo de la oreja del doctor P.J. Rosón-Ansio, y ahora se acerca renqueante a husmear los pantalones del piloto chamuscados y sucios de grasa. O’Flynn le acaricia la cabeza.
Es mi perro, dice David. ¿Le gusta?
Oh, no, por favor, no preguntes si me gusta este dog. Lo que más deseo en la vida, fíjate, no es reunirme otra vez con mi escuadrilla y pilotar, sino volver a mi casa de Chelsea y encontrarme un perrito como éste que me espera.
¿Le gustaría llevarse a Chispa?
Oh, please, no hablemos más de eso. Mira, tengo el cuerpo molido por el batacazo, las manos desolladas y muy pocas ganas de hablar, no estoy in the mood, ¿entiendes?, así que me vas a permitir ahora que me ocupe un poco de mi avión, o de lo que queda de él.
Es un Spitfire MK IX, ensaliva David las palabras dormidas en su paladar y las escupe suavemente por un lado de la boca. Spitfire significa escupefuego. Motor Rolls Royce Marlin 61 de 12 cilindros, cuatro ametralladoras Browning 7,7 milímetros, 350 disparos cada una, dos cañones Hispano 20 milímetros, hélice cuatripala Rotol, parabrisas blindado y cubierta deslizante.
Ahora no es más que un montón de chatarra, ya ves, dice el teniente. Y con una sonrisa desmesurada, que se le sale de la cara, añade: Well, it is my life. Supongo que eso fue lo que impresionó a tu madre...
No era solamente eso. Tiene que contármelo usted.
¿Yo? ¿Quién entiende el corazón de una mujer? Well, ahora tengo que irme. Buenas noches. Se despide y al levantarse de la cama añade: ¿Sabes?, traía en la carlinga tres pijamas de seda que compré en Burdeos y quisiera recuperarlos, si no se han quemado, y tal, bien una rosa blanca...
Después que el teniente Bryan O’Flynn se ha ido, Chispa se encarama trabajosamente en el catre y se acurruca a los pies de David, enroscado en el hoyo que conserva un cierto calor humano, el perfume de la aventura, o algo parecido. El piloto vuelve a ocupar su lugar en el páramo masacrado. Su mirada insumisa sobre el extenso Valle de la Muerte alcanza hasta nuestra remota colina en la ciudad cautiva.

A SPITFIRE LÁNGOKBAN

Bryan O’Flynn hadnagy, anélkül, hogy az enyhén gunyoros fintor eltűnne ajkáról, leveszi kezét a csípejéről, fürgén átugorja a drótsövényt, s két lábát lassan és elegánsan keresztbe téve, leül David ágyának a végébe. Az ejtőernyő sárga öve még körülfogja a bal combját.
Ha nem rántom le olyan gyorsan és meggondolatlanul a kesztyűmet, sajnálkozik megfeketedett ujjaira nézve, nem nyúzom le a bőrt a kezemről.
A jelek szerint nem zavarja az augusztusi éjszaka melege, nem veszi le sem a bőrdzsekijét, sem a szemüvegét a homlokáról, még a szipkát sem veszi ki a szájából. Nadrágja felhasadt és kellemes olajszagot áraszt. Közelről nézve, egészében előkelő látványt nyújt. Mögötte, a pilótafülke roncsai közt, valami még mindig zümmög a Spitfire műszerfalán.
Nekem is barnák a körmeim, jegyzi meg David szolidárisan.
Az nem ugyanaz. Te nem tudod, hogy kicsinálja a körmöket a Luftwaffe, fiam.
És az apámnak is felhasadt a nadrágja.
Mondom, hogy ez nem ugyanaz, te kölyök. De nem ám.
Neki is el kellett szöknie, erősködik David. Mint magának. Így szökött el a németektől, ahogy az előbb átugrotta a drótsövényt, aztán szép nyugodtan nekiindult Franciaország felperzselt mezőin át?
Well, az én esetem ennél bonyolultabb volt egy kicsit. Apád majd elmeséli. Ő indított útnak, hogy visszatérjek Biggin Hillbe, a hadműveleti bázisomra. De ne hidd, hogy ezen kívül olyan sok mindent tett, azon kívül, hogy némi lelkifurdalást okozott szegény anyádnak… Kérdezd csak meg tőle!
Apám már jó ideje elment itthonról.
Tényleg? O’Flynn hadnagy kicsit följebb tolja homlokán a szemüvegét, és hozzáteszi: a kedves papádnak borsószem van a seggében. Well, neked magadnak kell eldöntened, ki itt the hero, és ki the villain, fiam.
A rendőrség keresi, dünnyögi David, és álmos tekintete elszakad a karcsú törzshöz simuló bőrdzsekitől. Valami más, édesebb illatot érez vagy álmodik, égett bőr vagy sült makkok szagát. O’Flynn bal keze a kesztyűket szorítja, melyekből még mindig halvány füst száll fel.
Miért van a gép baloldalára festve a felirat: The invisible worm?, tudakolja David. A szakaszában lévő minden Spitfire-re rá van festve? O’Flynn hadnagy két összeégett kezét nézi, s nem felel. David a párnájára könyököl, s arcát tenyerébe támasztva fürkészi a csendet meg a félig lehunyt szemű pilóta macskapuha mozdulatait. Mért nem ugrott ki ejtőernyővel, hadnagy?
Azt hittem, le tudok szállni. És csaknem sikerült is.
Mi történt?
Valójában nem szedtek le. Sajnálom, hogy csalódást okozok neked, de nem volt semmiféle dugóhúzós zuhanás, semmiféle halálspirál. Nagyon rossz körülmények közt értem földet, és a gép orral csapódott be.
A múltkor, jut eszébe Davidnak egy idő múltán, anyám leült az ágyamra, ahol most maga ül, és hosszan nézte magát.
Észrevettem.
Nagyon elmélyülten nézte magát, mintha imádkozna…
Well, mondjuk, hogy ennél többet tett, fiam.
Hogy érti ezt?
Ühüm, well. A pilóta Davidra sandít, s rávillantja híres, féloldalas mosolyát. Right or wrong, it is my life. Azt már nyilván tudod, hogy a RAF egyik hőse vagyok.
Na és? Az apám is hős. David egy pillanatra eltűnődik, aztán visszakozik egy kicsit: Persze, ha valaki most látná…
Oh, igen, ahogy itt vonszolja magát azzal a ronda sebbel a seggén, borostásan, mezítláb, az italt nyakalva, hát őszintén szólva, nem a legjobb formáját futja.
Majd kimászik ebből.
Oh, sure, ügyes ember. De azért csak ne hasonlítgass össze vele, he? Én a légierők egyik ásza vagyok. Legalább is, ezt mondják… Nem hiszel nekem? Az angliai csatában magával Werner Mölders-szel szálltam szembe, a Luftwaffe ászával. Nem hiszel nekem?
Davidnak leginkább az tűnik fel a pilótában, hogy az úgy beszél, mint akit igen kevéssé érdekel, vajon az igazság birtokában van-e vagy sem. Szikra is felébredt, vagy azt álmodja, hogy felébredt, a fal mellett fekve, doktor P.J.Rosón-Ansio füle alatt, s most kínkeservesen a pilótához biceg, hogy megszaglássza megperzselődött, olajfoltos nadrágját. O’Flynn megsimogatja a fejét.
Az én kutyám, mondja David. Tetszik magának?
Oh, no, kérlek, ne kérdezd tőlem, tetszik-e ez a dog. A leghőbb vágyam az életben, jól figyelj, nem az, hogy újra a szakaszommal legyek és repüljek, hanem, hogy visszatérjek Chelsea-beli házamba, s találkozzam egy ehhez hasonló kutyussal, aki rám vár.
Szeretné elvinni Szikrát?
Oh, please, ne beszéljünk többet erről! Nézd, a testemet összetörte a becsapódás, a kezem lenyúzva, és nem igen vagyok beszédes kedvemben, nem vagyok in the mood, érted?, úgyhogy most engedd meg, hogy egy kicsit a gépemmel törődjem, vagyis azzal, ami megmaradt belőle.
A gép egy Spitfire MK IX – David nyálba burkolja a szájpadlásán alvó szavakat, s lágyan köpi ki őket a szája egyik oldalán. Spitfire azt jelenti: tűzköpő. 12 hengeres Rolls Royce Marlin 61-es motor, négy 7,7 milliméteres Browning géppuska, mindegyik 350 lövésre képes, két 20 milliméteres Hispano gépágyú, négylapátos Rotol légcsavar, páncélozott szélvédők és csúsztatható tető.
Látod, most már csak egy halom vashulladék, mondja a hadnagy. És az arcáról lelógó, túlméretezett mosollyal teszi hozzá: Well, it is my life. Gondolom, ez bűvölte el anyádat…
Nem csak ennyi volt. El kell, hogy mesélje.
Én? Ki érti egy nő szívét? Well, most mennem kell. Jó éjszakát. Elbúcsúzik, s az ágyról felkelve még hozzáfűzi: Tudod, volt a pilótafülkében három selyempizsama, amit Bordeaux-ban vettem és szeretném visszaszerezni őket, ha nem égtek el, és volt egy fehér rózsa is…
Miután Bryan O’Flynn hadnagy elment, Szikra nagy üggyel-bajjal felkapaszkodik az ágyra, s David lábához kuporodik, befészkelve magát a mélyedésbe, amely még őriz valamiféle emberi meleget, a kaland illatát, vagy valami effélét. A pilóta újra elfoglalja helyét a lemészárolt mezőn. Dacos tekintete, mellyel végignéz a Halál széles Völgye felett, egészen a mi távoli dombunkig elér a fogoly városban.