Martí, José: Két hazám (Dos patrias in Hungarian)

Dos patrias tengo yo: Cuba y la noche.

¿O son una las dos? No bien retira

su majestad el sol, con largos velos

y un clavel en la mano, silenciosa

Cuba cual viuda triste me aparece.

¡Yo sé cuál es ese clavel sangriento

que en la mano le tiembla! Está vacío

mi pecho, destrozado está y vacío

en donde estaba el corazón. Ya es hora

de empezar a morir. La noche es buena

para decir adiós. La luz estorba

y la palabra humana. El universo

habla mejor que el hombre.

                               Cual bandera

que invita a batallar, la llama roja

de la vela flamea. Las ventanas

abro, ya estrecho en mí. Muda, rompiendo

las hojas del clavel, como una nube

que enturbia el cielo, Cuba, viuda, pasa...

Két hazám is van: Kuba és az éj.

Vagy a kettő egy? Alig tér nyugodni

a felséges nap, roppant fátyolában

s kezében szegfűvel, a messzi, néma

Kuba mint bús özvegy tűnik elébem.

Tudom, mi az a véráztatta szegfű,

amely kezében reszket. Űr a keblem,

összeroncsolt, nagy tátongó üresség

ott, hol egykor a szív vert. Itt az óra,

hogy halni kezdjek. Búcsút mondani

legjobb idő az éj. A fény zavar csak

s az emberi szó. Tisztábban beszél

a mindenség az embernél.

                                      Csatára

hívó zászlóként, a gyertya vereslő

lángja fellobban. Ablakot nyitok,

összerázkódom. Némán, tépegetve

szegfűje szirmát, mint fekete felhő

az égen, vonul el Kuba, az özvegy...