El maíz (Spanish)
I El maíz del Anáhuac, el maíz de olas fieles, cuerpo de los mexitlis, a mi cuerpo se viene. En el viento me huye, jugando a que lo encuentre, y que me cubre y me baña el Quetzalcóatl(1) verde de las colas trabadas que lamen y que hieren. Braceo en la oleada como el que nade siempre; a puñados recojo las pechugas huyentes, riendo risa india que mofa y que consiente, y voy ciega en marea verde resplandeciente, braceándole la vida, braceándole la muerte! II El Anáhuac lo ensanchan maizales que crecen. La tierra, por divina, parece que la vuelen. En la luz sólo existen eternidades verdes, remada de esplendores que bajan y que ascienden. Las Sierras Madres pasa su pasión vehemente. El indio que los cruza “como que no parece”. Maizal hasta donde lo postrero emblanquece, y México se acaba donde el maíz se muere. III Por bocado de Xóchitl, madre de las mujeres, porque el umbral en hijos y en danza reverbere, se matan los mexitlis como Tlálocs(2) que jueguen y la piel del Anáhuac de escamas resplandece. Xóchitl va caminando filos y filos verdes. Su hombre halló tendido en caña de la muerte. La besa con el beso que a la nada desciende y le siembra la carne en el Anáhuac leve, en donde llama un cuerno por el que todo vuelve... IV Mazorca del aire(3) y mazorcal terrestre, el tendal de los muertos y el Quetzatcóatl verde, se están como uno solo mitad frío y ardiente, y la mano en la mano, se velan y se tienen. Están en turno y pausa que el Anáhuac comprende, hasta que el silbo largo por los maíces suene de que las cañas rotas dancen y desperecen: ¡eternidad que va y eternidad que viene! V Las mesas del maíz quieren que yo me acuerde. El corro está mirándome fugaz y eternamente. Los sentados son órganos(4), las sentadas magueyes. Delante de mi pecho la mazorcada tienden. De la voz y los modos gracia tolteca llueve. La casta come lento, como el venado bebe. Dorados son el hombre, el bocado, el aceite, y en sesgo de ave pasan las jícaras alegres. Otra vez me tuvieron éstos que aquí me tienen, y el corro, de lo eterno, parece que espejee... VI El santo maíz sube en un ímpetu verde, y dormido se llena de tórtolas ardientes. El secreto maíz en vaina fresca hierve y hierve de unos crótalos y de unos hidromieles. El dios que lo consuma, es dios que lo enceguece: le da forma de ofrenda por dársela ferviente; en voladores hálitos su entrega se disuelve. Y México se acaba donde la milpa(5) muere. VII El pecho del maíz su fervor lo retiene. El ojo del maíz tiene el abismo breve. El habla del maíz en valva y valva envuelve. Ley vieja del maíz, caída no perece, y el hombre del maíz se juega, no se pierde. Ahora es en Anáhuac y ya fue en el Oriente: ¡eternidades van y eternidades vienen! VIII Molinos rompe-cielos mis ojos no los quieren. El maizal no aman y su harina no muelen: no come grano santo la hiperbórea gente. Cuando mecen sus hijos de otra mecida mecen, en vez de los niveles de balanceadas frentes. A costas del maíz mejor que no naveguen: maíz de nuestra boca lo coma quien lo rece. El cuerno mexicano de maizal se vierte y así tiemblan los pulsos en trance de cogerle y así canta la sangre con el arcángel verde, porque el mágico Anáhuac se ama perdidamente... IX Hace años que el maíz no me canta en las sienes ni corre por mis ojos su crinada serpiente. Me faltan los maíces y me sobran las mieses. Y al sueño, en vez de Anáhuac, le dejo que me suelte su mazorca infinita que me aplaca y me duerme. Y grano rojo y negro(6) y dorado y en cierne, el sueño sin Anáhuac me cuenta hasta mi muerte. Notas (1) Quetzalcóatl, la serpiente emplumada dc los aztecas. (2) Espíritus juguetones del agua. (3) Alusión al fresco del maíz de Diego Rivera llamado "Fecundación". (4) Cactus cirial simple. (5) "Milpa", el maizal en lengua indígena. (6) Especies coloreadas del maíz. Uploaded by | P. T. |
Source of the quotation | http://www.gabrielamistral.uchile.cl |
|
|
Kukorica (Hungarian)
I Ti hű tengeritáblák, Anáhuak vetése, mesitlok teste habként ring testem ütemére. Szél játszik a tövek közt, szöktön szállok a szélbe, zuhog rám Kecalkoatl, zúg zöld zápor zenéje, horzsol, sebezve nyaldos sok kusza csápja éle. Szinte mint örökúszót hány-vet hullámverése, menekvő tollas melle döng öklöm ütlegére, indián nevetéssel gunyolva s egyetértve, s vakon nézek e tenger tűző, zöld tükörére, úszva életsugárba, úszva halálsötétbe. II Terjed, nőttön növekszik Anáhuak vetése. A föld is szinte fölszáll istennőként az égre. Csupán zöld öröklétek bozsognak benn a fényben, alásuhan s fölível tündöklés száz füzére. Sierra Madrén áthág lobogó szenvedélye. Ha indián kel át rajt, ki sem látszik fejéke. Tüzes tengeri-tenger, szélén mezsgyék fehére: Mexikó véget ott ér, hol elhal szent vetése. III Hogy asszonyok anyjának, legyen Sócsitlnak étke, s hogy tóduljon gyerek s tánc vidáman küszöbére, küszködik sok mesitl, mint Tlalok, víz tündére, s villódzik pikkelyektől Anáhuaknak kérge. Zöld, zöld pengesorok közt megy Sócsitl mendegélve. Halál szárai közt lel önnön holt szellemére. A semmit is fölrázó csókkal csókolta létre, s a lágy Anáhuakba húsát vetette mélyre, hol a körforgás újra indul egy kürt jelére. IV Tengeri lenn a földön, tengeri fönn a légben, s a zöld Kecalkoatl s a holtak szérű-része mintha volnának egyek, félig kifagyva s égve, virrasztnak mint vigyázók, s fonódik kéz a kézbe. Mit Anáhuak jól ért: hol teremnek, hol érnek, míg a táblák közt hosszan föl nem zeng kürt zenéje, hogy nyújtózzék a tört szár, s fogjon mind táncba végre: ó, öröklét jövése, ó, öröklét menése! V A megterített asztal int az emlékezésre. A társaság csak néz rám futólag s mindörökre. Agavé minden asszony, s gyertyakaktusz a férje. A főtt kukoricát mind szívvel teszi elémbe. Tolték kellemet áraszt hangja s viselkedése. Társaim lassan esznek, mint őz kortyol az érbe. Arany színű az ember s az olaja s az étke; szájához rézsút illan víg madárként a csésze. Hányszor befogadott mind vendéglátó körébe! Ki itt ül, szinte csillog, mint öröklét jelképe... VI A szent tengeri sarjad, zöld s kettős lüktetéssel, s ha szunnyad, szilaj gerlék raja fészkel beléje. A titkos tengeri forrong hűs hüvelyében, úgy peng, mint a csörgődob, úgy pezsdít, mint a méz-ser. Isten szökkenti szárba, Isten pusztítja tépve, avatja áldozattá, malaszttal szítja hévre; szertartáskor lihegve foszlik fohász a légbe. Mexikó véget ott ér, hol elhal szent vetése. VII Áhítatát megőrzi a kukorica szíve. A kukorica-rozsda gyors halált hal, elégve. Tokról-tokra kifeslik a tengeri beszéde. Ős törvény: ha kidől sem pusztul el, földet érve; a kukorica-ember ha baj éri, se vész el. Anáhuakban van most, de már Keletre ért el; öröklétek jövése, öröklétek menése! VIII Égbetörő malomsor nincs szemem örömére. Nem őrlik szeretettel lisztjük sárgás-fehérre, mint szokta a szent magvat fönn Északnyugat népe; másként ringat a karjuk tengeri-csemetéket, mint a nép, homlokának himbáló ütemére. Jobb is, ha nem hajóznak tengeri tengerére: az egye szájunk étkét, ki imádkozik érte. Mexikói kürt harsog a tengeri fölébe, és reszketnek a markok, hogy megragadják végre, és zöld arkangyalunkkal zeng-zúg dalt mindünk vére, esd Anáhuak őrült varázsú szerelmére... IX Halántékomban régen nem fog már énekébe, szemem előtt se surrog kígyója tollsörénye. A tengerit keveslem, túl sok más mag vetése. Anáhuak, ha alszom, hagyom, hogy rámigézze örök, lengő csuhéit, nyugodt álmot igérve. Vörös, fekete magvak, csövek arany bibéje! Anáhuak! Az álom holtomig bűvöl érte...
Uploaded by | P. T. |
Source of the quotation | M. Z. |
|
|