Montesinos, Rafael: Homenaje para mi centenario

Cuando los aviones estén en las cavernas,
pintados como aves prehistóricas e inútiles
cuando la luna sea tan sólo un merendero
con orquestas y barman y parejas de novios.
Cuando la gente lleve la radio en un anillo
y pueda ver el cine de tarjetas postales,
el año dos mil veinte de la era de Cristo,
amigo mío, entonces será mi centenario.

Un escultor muy serio dirá que es Montesinos
ese muñeco blanco de rasgos desiguales,
y yo estaré cansado de tantas primaveras,
de tanto sol y tantas escenas que habré visto
en aquel banco oculto frente a mi monumento.

Vendrán otros poetas a recitarme versos
(Dios mío,cúantas veces leeré por no aburrirme:
"Prohibido bajo multa pisar sobre éste césped")
y tendré un hastío inmortal en mármol puro.

Mikor a repülők már csak barlangrajzokon élnek
mint történelemelőtti, mihaszna madarak,
mikor a Hold egyetlen zöldvendéglő lesz csupán
bárfiúkkal, zenekarokkal, nászutasokkal,
mikor a rádiót az ember gyűrűjében hordja
és postabélyegeken láthat majd mozgóképeket:
a kettőezer-huszadik évben Krisztus után,
barátom, akkor lesz az én centenáriumom.

Egy szobrász komoran mondja majd, hogy Montesinos
az a fehér és szétzilált arcvonású bábu,
s én állok, fáradtan tavasztól, napsütéstől
és oly sok jelenettől, mik játszódnak előttem
emlékművemmel szemben egy eldugott padon.

Más költők jönnek, verseket szavalnak ott nekem,
(unalmamban ó hányszor olvasom majd, Istenem:
„A gyepre lépni büntetés terhe alatt tilos!")
És tiszta márványból lesz halhatatlan undorom.