This website is using cookies

We use cookies to ensure that we give you the best experience on our website. If you continue without changing your settings, we'll assume that you are happy to receive all cookies on this website. 

Moro, César: Szerelmes levél (Carta de amor in Hungarian)

Portre of Moro, César

Carta de amor (Spanish)

Pienso en las holoturias angustiosas que a menudo nos circundaban al acercarse el alba
cuando tus pies más cálidos que nidos
llameaban en la noche
con una luz azul y tachonada de lentejuelas
 
Pienso en tu cuerpo que hacía del lecho el cielo y las supremas montañas
de la única realidad
con sus valles y sus sombras
con la humedad y los mármoles y el agua negra reflejando todas las estrellas
en cada ojo
 
¿No era tu sonrisa el bosque retumbante de mi infancia
no eras tú la fuente
la piedra desde hace siglos escogida para recostar mi cabeza?
Pienso tu rostro
brasa inmóvil de donde proceden la vía láctea
y esta inmensa desazón que me torna más loco que una lámpara bellísima balanceada sobre el mar
 
Intratable a tu recuerdo la voz humana me es odiosa
siempre el rumor vegetal de tus palabras me aísla en la noche total
donde resplandeces con una negrura más negra que la noche
Toda idea de lo negro es endeble para expresar la vasta ululación de lo negro sobre negro esplendiendo ardientemente
 
Ya nunca olvidaré
Pero quién habla de olvido
en la prisión en que tu ausencia me deja
en la soledad en que este poema me abandona
en el destierro en que me encuentra cada hora
 
Ya nunca despertaré
Ya no resistiré el asalto de las inmensas olas
que vienen del dichoso paisaje que tú habitas
Demorándome afuera bajo el frío nocturno me paseo
sobre esta encumbrada tabla de donde se cae de golpe
 
Yerto bajo el espanto de sueños sucesivos y agitado en el viento
de años de ensueño
prevenido de aquello que termina por encontrarse muerto
en el umbral de castillos abandonados
en el lugar y a la hora convenidos pero inhallables
en las llanuras fértiles del paroxismo
y del único objetivo
este nombre antes adorado
en el cual pongo toda mi destreza en deletrear
siguiendo sus transformaciones alucinatorias
Así una espada atraviesa de parte a parte una bestia
o bien una ensangrentada paloma cae a mis pies
convertidos en roca de coral sustento de despojos
de aves carnívoras
 
Un grito repetido en cada teatro vacío a la hora
del inefable espectáculo
Un hilo de agua que danza ante el telón de terciopelo rojo
en las llamas de las candilejas
 
Desaparecidos los bancos de la platea
acumulo tesoros de madera muerta y de vivas hojas de plata corrosiva
No se contenta ya con aplaudir
se aúlla mil familias momificadas tornan innoble el paso de una ardilla
 
Decoración amada donde veía equilibrarse una fina lluvia encaminándose veloz hasta el armiño
de una pelliza abandonada en el calor de un fuego de alba
que intentaba dirigir sus quejas al rey
así abro por completo la ventana sobre las nubes vacías
reclamando a las tinieblas inundar mi rostro
borrar la tinta indeleble
el horror del ensueño
a través de los patios abandonados a las pálidas vegetaciones maniáticas
 
En vano exijo la sed al fuego
en vano hiero las murallas
a lo lejos caen los telones precarios del olvido
agostados
ante el paisaje retorcido en la tempestad
 
Mexico, diciembre de 1942
(Versión de Emilio Adolfo Westphalen)



Uploaded byP. T.
Source of the quotationhttps://onirocritique.wordpress.com

Szerelmes levél (Hungarian)

A szorongató holoturiákra gondolok melyek hajnalonta annyiszor körénk tolongtak
mikor fészeknél melegebb lábaid
kéken csillámló fénnyel
lángoltak az éjben
 
Testedre gondolok mely az egyetlen valóság egévé és havas hegyeivé
varázsolta az ágyat
völgyeivel és árnyaival
a nedvvel a márvánnyal a sötét vízzel mely csillagokat tükröz
a szemek mindegyikében
 
Nem gyermekkorom visszhangos erdeje volt-e mosolyod
nem te voltál-e a forrás
a kő a századok óta fejem támaszául kiszemelt
Arcod gondolom el
mozdulatlan zsarátot melyből a tejút ömöl
és e roppant bánat mely jobban őrjít mint a tengeren himbáló gyönyörű csillár
 
Emléked elvadít meggyűlölöm az emberi hangot
ma is szavaid növényi nesze szigetel el a teljes éjben
ahol éjnél feketébb feketeséggel villogsz
A fekete minden fogalma sem fejezheti ki az izzón felcsillanó fekete hosszas huhogását
 
Sohase felejtek
De ki beszél feledésről
a börtönben melybe távolléted taszít
a magányban melyre a vers ítél
a számkivetésben hol rám talál minden óra
 
Többé nem ébredek
Nem állok ellent a hullámok rohamának
melyeket a boldog föld küld ahol te lakol
Künn a hideg ég alatt kóborlok
a magasra tett táblán amelyről oly könnyű lezuhanni
 
Egymást követő s átaludt évek szelében libegő álmok
iszonyatáról elmerevülten
megsejtve a halálra ébredten elmúlót
elhagyott kastélyok küszöbénél
kitűzött ám meglelhetetlen helyen és időben
a paroxizmus termékeny síkjain
és egyetlen céllal
minden erőmmel igyekszem kibetűzni
ezt az imádott nevet
érzékcsaló átváltozásai mentén
És máris tőr ver keresztül egy vadat
vagy véres galamb hull lábaimhoz
melyek ragadozómadarak maradványainak
korallszirt támaszává merevedtek
 
Ismételt kiáltás a műsoridőben üres színházak nézőterén
leírhatatlan
Vízfonál táncol a vörösbársony függöny előtt
a rivalda lángjaiban
 
Eltűnvén a földszint széksorai
kincshalmokat gyűjtők holt fából és romlandó ezüst eleven leveléből
Többé nem lesz elég itt üvöltve tapsolni
ezer mumifikált család aljasítja le egy mókus surranását
 
Kedves díszlet ahol imbolyogni láttam a finom esőt sebesen suhanni a hermelin bundára
mely magára maradt melegében a hajnali tűznek
a király elé panaszt terjeszteni készülőnek
ezért tárom szélesre ablakomat az üres felhőkre
kérve a sötétet özönölje el arcom
törölje le róla örök tintáját
az álomtól való rettegésnek
a sápadt mániákus növényzetű elhagyatott udvarokon át
 
Hiába kérem a tűztől a szomjat
hiába sebzem a falat
messze lehullnak a feledés kényes függönyei
kimerülten
a vihartól tépett táj előtt



Uploaded byP. T.
Source of the quotationhttp://fyaky.blogspot.com

minimap