Nora, Eugenio de: Ének (Canto in Hungarian)

¡Mediodía terrestre!
                               He visto catedrales;
He visto derruidos castillos de setiembre;
cadenas casi rotas trepando entre rosales,
y niños con fusiles...
                              ¡Mediodía celeste!
 
España, España, España.
Dos mil años de historia no acabaron de hacerte.
¡Cómo no amar, sufriendo, tu perdido pasado,
y amar, con ira y odio, el perdido presente!
 
Yo no canto la historia que bosteza en los libros,
ni la gloria que arrastran esas sombras de muerte.
¡España está en nosotros! Y su estrella sonora
en la dura oleada de la vida que viene.
 
En mi sangre crepitan tus hazañas de sangre,
y en mis ojos dominan tus labriegos y reyes;
pero por sobre todo tu futuro es quien manda
y crepita y combate en mi sexo y mis sienes.
 
Con los muertos gloriosos estaremos un día,
fermentando la tierra y bebiendo la nieve.
Con los vivos, ahora, con el sueño en las manos
que luchan, con los fuertes y fieramente alegres.
 
¡La salud de las flores, el vigor de los árboles,
la ira dulce del mar y el rumor de las fuentes,
están con los que avanzan, combatiendo y cantando,
como nosotros todos: hasta que Dios despierte!
 
Yo no digo las ruinas, ni el colérico odio,
aunque ira y odio y ruina de España me penetren.
En mi alma está el derrumbe de una patria humeante,
pero arriba una estrella puramente amanece.
 
¡Violadores del Tiempo: la patria no está hecha!
¿Quién traicionará el signo de engendrar del presente
un futuro más bello?
                               ¡Ardiente, clara España!:
Tu ancha vida en tus hombres. Tu libertad por siempre.

Te földi délidő!
                         Én katedrálist is láttam,
s szeptember romkastélyát is láttam nézni égre,
és rózsafák közt kúszni csaknem elszakadt láncot,
s gyermekek vállán láttam puskát is…
                         Égi dél, te!
 
Spanyolföld, Spanyolország.
Két ezred történelme csinált s nem teremtett meg.
Hogy ne szeretném kínnal az elveszített múltat
és bátor haragvón a jelent, az elveszettet!
 
Nem könyvekben ásító történelmedet mondom,
és nem halálos árnyak vonszolta dicsőséged.
Bennünk vagy, Spanyolország! És kigyúlt csillagát vad
hullámok hátán hozza az eljövendő élet.
 
Véremben duruzsolva pattog sok véres hőstett,
a pórok és királyok szememben uralkodnak,
de legfőként jövőd az, mely szerveimben pattog,
agyamban s ágyékomban él, küzd és duruzsolgat.
 
Dicső halottainkkal egy szép napon majd együtt
isszuk a hó levét és trágyázzuk ezt a földet,
de az élőkkel addig! Szép álom ég kezükben,
harcolnak és erősek, s indulnak az örömnek.
 
Virágok egészsége, a fák feszítő nedve,
tenger édes haragja s forrás nesze, ha éled,
a küzdők mellett marsol, a dalolókkal lépked,
akár mindannyian mi: amíg Isten fölébred!
 
Én nem romokat mondok, nem dühödt gyűlölséget,
bár rom, harag, gyűlölség fog most körül és áthat;
a füstölgő hazának romja lelkemre omlik,
de fölötte új hajnal fénylő csillaga támad.
 
Ti időt meggyalázók! A haza nincs még készen!
Ki adná el a sorsát: nem szülni szebb jövőt
e rút jelenből?
                    Te izzó, naptiszta Spanyolország!
Tág életed a népben. Szabadságod örökre.