Nora, Eugenio de: Un deber de alegría
Un deber de alegría (Spanish)¿Yo fui triste? En la noche siento que avanza el mundo como el amor de un cuerpo, como la pobre vida, combatida y cansada, aún encuentra en la noche la ceguedad del cuerpo, la ternura del cuerpo queriéndose, buscando en quién querer, con manos deslumbradas y humanas.
Todavía, mientras dura la noche, mientras la soledad, tan tuya, y la inmensa tristeza, sedienta y sin sosiego de los que multiplican tu soledad en mundo funden -Eugenio, España- una tiniebla sola, todavía algo queda en el alma, y si aprietas los ojos por despertar, por no creer la sombra, aún fragmentos de aurora la sangre te daría.
Cuando la pobre gente de nuestro pueblo llega del sudor y del polvo, del trabajo vendido con el alma cerrada, cuando llega y encuentra el día que se acaba temblando en la lumbre cocida y alimenticia, llega y cae, la pobre gente oscura, derribada en las sillas; y encuentra la sonrisa todavía, la hermosa, prodigiosa sonrisa -si hay algo prodigioso- del viviente que tiene aún no lo necesario; entonces, duramente, algo en mí se incorpora, y siento, sin remedio, un deber de alegría.
No hay fatiga. Nosotros excedemos el tiempo. La estatua congelada detenida en las calles, nosotros estrechamos su mano y la fundimos. Ellos, ellos, quienes casi no viven, y esperan, me lo dicen, y yo puedo escucharlo.
Nunca sueña quien ama, nunca está solo. La pujanza es idéntica. De la rosa ofrecida al amor, a la piedra fijada con amor, a las balas hundidas y enseñadas por amor, todo avanza y edifica. ¡Despierta!
Y enemigo, expulsado de la tristeza, siento cómo la aurora iza su bandera rociada.
|
Örülni kötelesség (Hungarian)Szomorkodtam? Az éjben érzem, a világ érik, akár egy test szerelme, mint a sanyarú élet, a megharcolt s megfáradt megleli még az éjben a test elvakultságát, a testnek gyöngédségét, fölgerjedve, keresve, kit lehetne szeretni, tétova emberkézzel.
Mégis, amíg az éj tart, míg magányod, mely annyira tiéd, s a roppant bú, a szomjúhozó és nyughatatlan, mindőké, akik magányosságod sokszorozzák, egyetlen homállyá - Eugenio, valamint Spanyolország - olvad, mégis valamit őriz lelked, és ha szemed fölnyitván, ébredni vágysz, és nem hinni az árnyékokban, ajándékot hoz véred: szilánkjait hajnalnak.
Amikor szegény népünk szegényei megjönnek a porból, verítékből, kényszerű bérmunkából, zárkózott lélekkel, és vélük a nap vége, az est is, amely reszketeg elfogy a főzésnek s falásnak világánál, ha jönnek, s lezökkennek, nyomorú, népség, a székekre; és mégis futja tőlük mosolyra, oly gyönyörűségesre, olyan csodásra - hogyha van csoda e világon! - eleven lénytől-társtól, kinek egyebe sincsen; akkor aztán, szilárdan, testet ölt bennem, érzem, valami óhatatlan: örülni kötelesség.
Nincs fáradtság. Átlépünk az idő palánkján mi. A jéggé fagyott szobrot, az utcákra szorultat, mi markunkba szorítjuk, fogjuk, és fölolvasztjuk. Ők pediglen, akik szinte nem élnek, csak várnak - szólítnak most, és én hallgatom őket.
Nincs soha álma, ki szeret, nincs egyedül. Azonosul, hogyha lendül. A fölkínált rózsától szerelemig, a gondos- szerető módon föl-fölrakott kőig, a szeretettel hurcolt bálákig, minden érik, és épül; ébredj föl hát!
Én pedig, szomorúság űzöttje, ellenlábas, látom, harmatos zászlót hogyan tűz ki a hajnal.
|