Panero, Leopoldo: Szonett (Soneto in Hungarian)
Soneto (Spanish)Señor, el viejo tronco se desgaja, el recio amor nacido poco a poco, se rompe. El corazón, el pobre loco, está llorando a solas en voz baja,
del viejo tronco haciendo pobre caja mortal. Señor, la encina en huesos toco deshecha entre mis manos, y Te invoco en la santa vejez que resquebraja
su noble fuerza. Cada rama, en nudo, era hermandad de savia y todas juntas daban sombra feliz, orillas buenas.
Señor, el hacha llama al tronco mudo, golpe a golpe, y se llena de preguntas el corazón del hombre donde suenas
|
Szonett (Hungarian)Uram, a vén fa törzse összeroppan, a nyers szeretet, amely lassan fölgyűlt, megtöretik. A szív, a szegény őrült kisírhatja magát most mély hangokkal,
az öreg törzsből míg készül halottnak láda. Uram, e tölgy ujjaim közt űrt hagy már tapintásra, tedd, hogy közöttünk maradjanak, ó, szent vén, szétosztottan
nemes erői. Minden görcsös ága testvérként élt-halt közös nedveikkel, s vetett árnyat, hogy enyhedet találd ott.
Uram, most hangos szóval fejsze vágja, csapás csapást ér, s kérdéssel telik meg az emberszív, melyen zenédet játszod.
|