This website is using cookies

We use cookies to ensure that we give you the best experience on our website. If you continue without changing your settings, we'll assume that you are happy to receive all cookies on this website. 

Quevedo, Francisco de: Emlékirat őfelségéhez, IV. Fülöp királyhoz (Memorial A su Magestad el Rey Don Felipe IV in Hungarian)

Portre of Quevedo, Francisco de
Portre of Orbán Ottó

Back to the translator

Memorial A su Magestad el Rey Don Felipe IV (Spanish)

Católica, sacra y real majestad,

que Dios en la tierra os hizo deidad:

 

Un anciano pobre, sencillo y honrado,

Humilde os invoca y os habla postrado.

 

Diré lo que es justo, y le pido al cielo

Que así me suceda cual fuere mi celo.

 

Ministro tenéis de sangre y valor,

Que sólo pretende que reinéis, señor,

 

Y que un memorial de piedades lleno

Queráis despacharle con lealtad de bueno.

 

La Corte, que es franca, paga en nuestros días

Más pechos y cargas que las behetrías.

 

Aun aquí lloramos con tristes gemidos,

Sin llegar las quejas á vuestros oídos.

 

Mal oiréis, señor, gemidos y queja

De las dos Castillas, la Nueva y la Vieja.

 

Alargad los ojos; que el Andalucía

Sin zapatos anda, si un tiempo lucía.

 

¿Si aquí viene el oro, y todo no vale,

Qué será en los pueblos de donde ello sale?

 

La arroba menguada de zupia y de hez

Paga nueve reales, y el aceite diez.

 

Ocho los borregos, por cada cabeza,

Y las demás reses, á rata por pieza.

 

Hoy viven los peces, ó mueren de risa;

Que no hay quien los pesque, por la grande sisa.

 

En cuanto Dios cría, sin lo que se inventa.

De más que ello vale se paga la renta.

 

A cien reyes juntos nunca ha tributado

España las sumas que á vuestro reinado.

 

Y el pueblo doliente llega á recelar

No le echen gabela sobre el respirar.

 

Aunque el cielo frutos inmensos envía.

Le infama de estéril nuestra carestía.

 

El honrado, pobre y buen caballero.

Si enferma, no alcanza á pan y carnero.

 

Perdieron su esfuerzo pechos españoles,

Porque se sustentan de tronchos de coles.

 

Si el despedazarlos acaso barrunta

Que valdrá dinero, lo admite la Junta.

 

Familias sin pan y viudas sin tocas

Esperan hambrientas, y mudas sus bocas.

 

Ved que los pobretes, solos y escondidos.

Callando os invocan con mil alaridos.

 

Un ministro, en paz, se come de gajes

Más que en guerra pueden gastar diez linajes.

 

Venden ratoneras los extranjerillos,

Y en España compran horcas y cuchillos.

 

Y, porque con logro prestan seis reales,

Nos mandan y rigen nuestros tribunales.

 

Honrad á españoles chapados, macizos;

No ansí nos prefieran los advenedizos.

 

Con los medios juros del vasallo aumenta,

El que es de Ginebra, barata la' renta.

 

Más de mil nos cuesta el daros quinientos;

Lo demás nos hurtan para los asientos.

 

Los que tienen puestos, lo caro encarecen,

Y los otros plañen, revientan, perecen.

 

No es buena grandeza hollar al menor;

Que a! polluelo tierno Dios todo es tutor.

 

En vano el agosto nos colma de espigas.

Si más lo almacenan logreros que hormigas.

 

Cebada que sobra los años mejores

De nuevo la encierran los revendedores.

 

El vulgo es sin rienda ladrón homicida;

Burla del castigo; da coz á la vida.

 

¿Qué importa mil horcas, dice alguna vez,

Si es muerte más fiera hambre y desnudez?

 

Los ricos repiten por mayores modos:

«Ya todo se acaba, pues hurtemos todos.»

 

Perpetuos se venden oficios, gobiernos.

Que es dar á los pueblos verdugos eternos.

 

Compran vuestras villas el grande, el pequeño;

Rabian los vasallos de perderos dueño.

 

En vegas de pasto realengo vendido.

Ya todo ganado se da por perdido.

 

Si á España pisáis, apenas os muestra

Tierra que ella pueda deciros que es vuestra.

 

Así en mil arbitrios se enriquece el rico,

Y todo lo paga el pobre y el chico.

 

Sin duda el demonio, propicio y benigno,

Aquel que por nombre llaman peregrino,

 

Al Conde le dijo, favorable y plácido.

Cuando su excelencia oraba en San Plácido:

 

«Del rey los vasallos compiten tu puesto;

Destruye, aniquila y acábalo presto.

 

»Los de la Corona majores contrarios

Serán la disculpa para tus erarios:

 

»Que si acaban éstos con la monarquía,

Morirá también quien te perseguía.

 

» Mejor libra en guerra el que es prisionero

Que el que es sentenciado por el juez severo.

 

»La causa de todo lo que ellos ganaron,

No la mataron, sino la libraron.»

 

Esto dijo el diablo al Conde Guzmán,

Y el Conde prosigue como don Julián.

 

Consentir no pueden las leyes reales

Pechos más injustos que los desiguales.

 

Ved tantas miserias como se han contado,

Teniendo las costas del papel sellado.

 

Si en algo he excedido, merezco perdones:

Duelos tan del alma no afectan razones.

 

Servicios son grandes las verdades ciertas;

Las falsas razones son flechas cubiertas.

 

Estímanse lenguas que alaban el crimen.

Honran al que pierde, y al que vence oprimen.

 

Las palabras vuestras son la honra mayor,

Y aun si fueran muchas, perdieran, señor.

 

Todos somos hijos que Dios os encarga;

No es bien que, cual bestias, nos mate la carga.

 

Si guerras se alegan y gastos terribles,

Las justas piedades son las invencibles.

 

No hay riesgo que abone, y más en batalla.

Trinchando vasallos para sustentalla.

 

Demás que lo errado de algunas quimeras

Llamó á los franceses á nuestras fronteras.

 

El quitarle Mantua á quien la heredaba

Comenzó la guerra, que nunca se acaba.

 

Azares, anuncios, incendios, fracasos,

Es pronosticar infelices casos.

 

Pero ya que hay gastos en Italia y Flandes,

Cesen los de casa superfinos y grandes.

 

Y no con la sangre de mí y de mis hijos.

Abunden estanques para regocijos.

 

Plazas de madera costaron millones.

Quitando á los templos vigas y tablones.

 

Crecen los palacios, ciento en cada cerro,

Y al gran San Isidro, ni ermita, ni entierro.

 

Madrid á los pobres pide mendigante,

Y en gastos perdidos es Roma triunfante.

 

Al labrador triste le venden su arado,

Y os labran de hierro un balcón sobrado.

 

Y con lo que cuesta la tela de caza

Pudieran enviar socorro á una plaza.

 

Es lícito á un rey holgarse y gastar;

Pero es de justicia medirse y pagar.

 

Piedras excusadas con tantas labores,

Os preparan templos de eternos honores.

 

Nunca tales gastos son migajas pocas,

Porque se las quitan muchos de sus bocas.

 

Ni es bien que en mil piezas la púrpura sobre,

Si todo se tiñe con sangre del pobre.

 

Ni en provecho os entran, ni son agradables,

Grandezas que lloran tantos miserables.

 

¿Qué honor, qué edificios, qué fiesta, qué sala.

Como un reino alegre que os cante la gala?

 

Más adorna á un rey su pueblo abundante,

Que vestirse al tope de fino diamante.

 

Si el rey es cabeza del reino, mal pudo

Lucir la cabeza de un cuerpo desnudo.

 

Lleváranse bien los gastos enormes;

Llevaránse mal si fueren disformes.

 

Muere la milicia de hambre en la costa;

Vive la malicia de ayuda de costa.

 

Gana la vitoria el valiente arriesgado;

Brindan con el premio al que está sentado.

 

El que por la guerra pretende alabanza

Con sangre enemiga la escribe en su lanza.

 

Del mérito propio sale el resplandor,

Y no de la tinta del adulador.

 

La fama, ella misma, si es digna, se canta:

No busca en ayuda algazara tanta.

 

Contra lo que vemos, quieren proponernos

Que son paraíso los mismos infiernos.

 

Las plumas compradas á Dios jurarán

Que el palo es regalo y las piedras pan.

 

Vuestro es el remedio: ponedle, señor,

Así Dios os haga, de Grande, el Mayor.

 

Grande sois Filipo, á manera de hoyo;

Ved esto que digo, en razón lo apoyo:

 

Quien más quita al hoyo, más grande le hace;

Mirad quién lo ordena, veréis á quién place.

 

Las plumas compradas a Dios jurarán

Que el palo es regalo y las piedras pan.

 

Vuestro es el remedio; ponedle, seńor,

Así Dios os haga, de Grande, el Mayor...

 

Servicios son grandes las verdades ciertas;

Las falsas lisonjas son flechas cubiertas.

 

Si en algo he excedido, merezca perdones.

Ą Dolor tan de alma no afecta razones.



Uploaded byP. T.
Source of the quotationhttp://www.archive.org/stream

Emlékirat őfelségéhez, IV. Fülöp királyhoz (Hungarian)

Katolikus, szent és királyi fenség,

Isten kegyelméből földi istenség,

 

egy szegény, öreg, tisztaszívű hived,

illő alázattal kérleli szíved.

 

Igazat szólok én és kérve kérem

a Mennyek Urát, célom el is érjem.

 

Van minisztered, hatalmas, becses,

ki, Uram, csakis parancsodra les

 

s egy könyörgéssel telt emlékiratra,

mit fenséges kezed kezébe adna.

 

Őszinte Udvarodban napjainkban

több száj, több rang, mint Szabad Falvaidban.

 

Mégis, ha sírjuk keserves sirámunk,

nem hangzik el a füledig, Királyunk.

 

Füled jajjal két Kasztília sérti,

kínos könnyeivel az Új s a Régi.

 

Nézd, Andalúziád mint veszti fényét,

mezítláb jár-kel földjén a szegény nép.

 

Ha itt egy arany mindent megér,

Mi lesz, ha ez a falvakba ér?

 

Egy messzely vinkó, amely mint a víz,

kilenc reál; az olaj ára tíz.

 

Egy bárányért elkérnek nyolc reált is,

ilymódon felszökik a többi ár is.

 

A hal röhögve döglik a vizekben:

horgászik a halász - teli zsebekben.

 

Mit ember feltalálhat, Isten adhat,

értékénél nagyobb a haszna annak.

 

Amennyi téged megillet, adó,

nem szed be annyit száz uralkodó.

 

S a gyötrődő nép gyanakodva retteg,

hogy légpénz címén új adót kivetnek.

 

Bár dús egünk tenger gyümölcsöt ád,

meddővé gyalázza a drágaság.

 

A becsületes, szegény nemesember

nem jut kenyérhez, húshoz betegen sem.

 

Beesett mellel lézeng a spanyolság:

hétszám nem eszik mást: káposztatorzsát.

 

S ha netalán ezt megsejti a Junta,

káposzta-adót varrnak a nyakunkba.

 

Koldus özvegynek, éhező családnak

végső reménye a kegyes bocsánat.

 

Im odújukba bújva a szegények

kérlelnek néma jajjal sírva Téged.

 

Egy miniszter többet zabál ebédre,

mint véres háborúk tíz nemzedéke.

 

Egérfogót kínál külhoni kalmár,

s honunkban földje és pallósa van már.

 

S mert kölcsönöz hat reált nagy kamatra,

törvénybe idéz bíráink haragja.

 

Becsüld konok és kemény spanyol néped,

úgy nem vágnak elébünk jövevények!

 

A genfi jöttment kis hűbéresednek

nyomorából húz tisztes jövedelmet.

 

Ötszázat kérsz? Ezernél többet elvitt,

a többit meg a kamatokra perlik.

 

A tisztviselő drágítja a drágát,

a többi dúl-fúl, meghal, nyeli nyálát.

 

Szégyen ha törpén órjás dühe dúl,

a csibék gyámja is maga az Úr.

 

Augusztus kalászát ha bőven adja,

uzsorás gyűjti azt be, mint a hangya.

 

Ha gazdag évben sok terem, az árpát

a kereskedők magtárakba zárják.

 

Gyilkol, rabol az utcák csőcseléke,

büntetést nem fél, nincsen semmi féke.

 

„Mit a bitó! - röhint keservesen -

vesszünk tán inkább éhen, meztelen?"

 

A gazdag is szól különféle módon:

„Világvége jön, aki tud, raboljon!"

 

Tisztség, hatalom elkel ám bagóért,

nyer így a nép örökös rangu hóhért.

 

Kis és nagy dúlók minden városodban,

hűbéresed meg lázong megraboltan.

 

Dús legelőid sorra odavesznek,

derék marháidra vethetsz keresztet.

 

Spanyolföldön már alig lelsz vidéket,

mit jogosan vallhatnál a Tiédnek.

 

Ezer önkény útján hízik a gazdag,

a szegény fizet meg mindent a gaznak,

 

kit vándornak nevez a földi népség,

a nagyszívű démon, nincs semmi kétség,

 

így szólt a Grófhoz nyájasan, nyugodtan,

míg imádkozott a San Plácidóban:

 

„A király hívei tisztedre vágynak,

hát írmagját is irtsd ki a hitványnak!

 

Kik gonoszul a Koronára törnek,

téged magad viszont kinccsel kitömnek.

 

S ha végeznek ők a Monarchiával,

meghal az is, ki téged tűrni átall.

 

A hadifogoly szabadabban élhet,

mint akit kemény bírák elitéltek.

 

A királyságot, hol hasznuk aratták,

nem döntötték meg ők, épp csak eladták."

 

Guzmán grófhoz a Gonosz így beszélt,

s ez árulóként éli életét.

 

Rühelli a királyi rend parancsát,

kit hátrány sújt és rút igaztalanság.

 

Lásd, mily nagy a nyomor, ahogy leírom,

alig fér el a bélyeges papíron.

 

Ha túloztam, megillet a bocsánat,

nem ismer okos mértéket a bánat.

 

Nagy szolgálatot tesz némely igazság.

hamis nyílként csak megsebez a gazság.

 

A vétkesnek hízelgők nyelve kedves,

porban a győztes, nagy becsben a vesztes.

 

A te szavaid a legbecsesebbek,

de elveszítenek, ha megsebeznek.

 

Fiaiddá tett mindünket az Isten,

de döglődik itt rogyadozva minden.

 

Ha háborúk költsége ludas ebben,

hát csak a könyörület győzhetetlen!

 

Nincs mentség, s főképp háborúban, arra,

hogy híveid a harc sietve falja.

 

Nemcsak néhány ábrándos eszme hívta

a franciát haddal határainkra.

 

Elvették Mantuát jogos urától,

a vége-nincs viszály azóta lángol.

 

Balsors, balhírek, tűzvészek, kudarcok -

baljós jövőt jövendölnek a harcok.

 

Ha fogy Itáliában s Flandriában

a temérdek pénz, ne fogyjon hazánkban!

 

S ne szennyezze be gyermek s férfi vére

a kutakat mások nagy örömére!

 

Ki erődhöz milliókért szerez fát,

templomokból lopja össze a deszkát.

 

Minden buckán örvendsz palota-sornak,

se háza, se sírja Szent Izidornak.

 

Koldustól koldul alamizsnát Madrid,

veszteségben Róma ül diadalt itt.

 

A földmívesnek eladják ekéjét,

s cifrázzák vasból palotád erkélyét.

 

Egy vadászöltöny árából, hitemre,

egy felmentő sereg bőven kitelne.

 

Nagyúr ne fázzék drága vígalomtól,

de mértékkel éljen s fizessen olykor.

 

Kemény munkával megmunkált kövekből

a hódolat néked szentélyt emel föl.

 

Az íly költség biz nem aprócska morzsa,

megkoplalja azt más nagyhangú gyomra.

 

Hiába ezer ékkő a paláston,

ha koldus-vértől bíborlik a bársony.

 

Károdra van, nem illik glóriádhoz,

a fenség, mit sok szegény sírva átkoz.

 

Mily fényűzés, mily gazdag pompa ér fel

egy vidám királyság dicséretével?

 

Mert nagyobb úr, kinek jól él a népe,

mint kinek gyémántos az öltözéke.

 

Ha te vagy a Fő, hidd el, fényesen fest,

alattad országunk, a meztelen test.

 

Mértékkel sok bajt el lehet viselni,

ám pazarlásra nem fog sose telni.

 

A milicia éhenhal a parton,

a malícia nem is Hal-a-Parton.

 

Nyerhet a bátor fényes diadalmat,

a seggén ülő meg gazdag jutalmat.

 

Ki háborúért dicshimnuszt igényel,

maga írja azt lándzsájára - vérrel!

 

A csillogást a saját érdem adja,

nem álnok hízelkedés tinta-napja.

 

Magát énekli, ha jogos, a hírnév,

nem kell hozzá az ujjongó segítség.

 

Bár látjuk, amit látunk, mind azon van:

paradicsomban élűnk, nem pokolban.

 

Gaz firkászok az égre hazudoznak,

hogy cipó a kő és kéj, ha botoznak.

 

Tiéd a gyógyír, légy hát doktorod,

Isten által a Nagyból Még-Nagyobb!

 

Nagy vagy, Fülöp, mint valamely nagy árok;

ezt úgy vedd, hogy segíteni kívánok:

 

nagyobbá tesz, aki elvesz belőled;

nézd, ki parancsol és látod, ki örvend!

 

Mert minden más csak a polgár robotja,

kinek a nyomortól zörög a csontja.

 

Ne gyűjts hát tőkét ilyen tiszteletből,

becsüld a magadét, okulva ebből!

 

Nagy szolgálatot tesz némely igazság,

hamis nyílként csak megsebez a gazság.

 

Ha túloztam, megillet a bocsánat,

nem ismer okos mértéket a bánat.



Uploaded byP. T.
Source of the quotationhttp://irc.sunchat.hu/vers/

minimap