Quiñones, Fernando: Bodegón con peces

En la extensión mojada,
lejos de las habitaciones y las leyes,
desveló el nuevo día,
alto ya el sol, una congoja
de salinas y esteros* extasiados, de rostros
quemados en el mar, de vida quieta
y esperante, bajo la luz del Sur.

Había una charca negra. Los cardúmenes**,
desposeídos antes de su casa sin límite,
arreados más tarde
por las grandes cuadrículas amargas de la sal,
giraban en silencio; hacia la superficie
se conmovió lo negro de repente
en vastos y callados remolinos, como si contuviera
una culpa incallable, mas no llegó a brillar
un anhelante lomo que del aire
lo esperase aún todo.

Hundiéndose hasta el pecho entonces
en los limos*** inmemoriales,
un hombre, cinco, siete, trabaron ya las aguas,
las mallas, las señales
del terror; todo comenzó a hervir
y el estéril fragor de los saltos subía,
en columna de cuerpos traicionados,
hasta colmar la oscura lancha, las riberas,
el húmedo y desierto amanecer.

Cuánta vida acosada,
pugnando por salvarse, debatía
una batalla desoída y múltiple
de vanas contorsiones, inútiles
maniobras, intentos
contra la trampa última,
sólo a una anticipada muerte conducentes.

Y al cabo, la quiteud, una vacia paz, el premio
de perecer sin desearlo,
bajaron y acallaron el injuriado dia
sobre el que se sentaron de nuevo el silencio y las horas.

 
*    charcos
**  bancos de peces
***lodales 

Vizenyős végvidéken,
a lakott helyektől s a törvényektől távol,
rávirradt az új nappal
- napja már fenn - szorongására
sómezőknek s fetrengő ártereknek, a tenger
perzselte arcoknak, nyugodt s remélő
életnek, Délvidék fénye alatt.

Nagy sötét tócsa volt ott. Hal, rajokban,
határtalan házából rendre kilakoltatva,
utóbb terelve, űzve,
a só hatalmas rácsán, keserűségén végig,
ott csöndesen köröztek; a felszín felé törve
nagy hirtelen megindult a sötétség
tág terű és hallgatag örvényléssel, mint elleplezhetetlen
bűnt hogyha rejtegetne, de nem bírt fölvillanni
sóvárgó gerincével, amely a levegőtől
még mindent remélt volna.

Elmerülve akkor melle magasáig
az időtlen iszapban,
egy ember, öt-hat másik, már a vizet béklyózta,
hálóik rettenetnek
jelzői; forrongani kezdett minden,
s nőttön nőtt az ugrások vak lármája,
elárult testek élő oszlopában,
betöltve sötét ladikot, tópartot,
permetes és puszta pitymallatot.

Mennyi meghajszolt élet
viaskodott a menekvésért, harcolt
hallatlan küzdelembén, újra s újra,
hasztalan rángatózva, mindhiába
manőverezve végső
csapdáját hogy kivédje,
s ezzel csupán korábbi halálát ha nyerte.

S végül a nyugvás, valami üres béke, nem kívánt
jutalomul a pusztulásért,
szállt alá, s hallgattatta el a gyalázat e napját,
amelyre ismét rátelepedtek a csöndes órák.