Rico, Eugenia: Los amantes tristes

Los dos principales sanatorios psiquiátricos de París están fuera de la ciudad. Como si París tuviera bastante con su propia locura. En uno de ellos, el más lejano, Jean Charles Baudron estaba internado por orden del Prefecto de Policía.
Todos los enfermos mentales caminan de la misma manera, con pasos lentos, como si llevaran una carga invisible. Hacen los mismos gestos y muchas veces he pensado que son ciudadanos de un mismo país sin fronteras. Sin embargo, no hay nada esotérico en esa hermandad. La leche que los hermana es la medicación, esas drogas que los obligan a tomar y que Jean trataba de escupir en las papeleras, los psicotrópicos que demuestran que el alma es una sustancia química, que se puede castrar químicamente el cuerpo, que se puede castrar el alma.
Guando consiguiese hablar, Jean me contaría que a una de sus amigas, una joven esquizofrénica de dieciséis años, la obligaban a tomar una medicación tan fuerte que le impedía sonreír. No podía contraer los músculos de la cara. Permanecía inexpresiva y te decía: «Ahora estoy muy contenta de verte, en mi cabeza te estoy sonriendo.» Para merecer ese castigo, había oído «voces». Juana de Arco oía «voces» y la quemaron por eso. También la hicieron santa por eso. Desde que sabía dónde estaba Jean, me encontraba a mí mismo cada vez más a menudo haciéndome el tipo de reflexiones que él se hubiera hecho.
Qué habría pensado Jean cuando los bomberos habían derribado la puerta de su piso a las dos de una madrugada neblinosa de principios de octubre y, antes de que pudiera decir nada, le habían puesto una camisa de fuerza y la droga suficiente para dormir a un cocainómano sobreexcitado. No me lo había dicho pero supongo que no le dio tiempo de pensar. De los días posteriores no recordaba nada. Cuando pudo levantarse, veía las cosas borrosas, como a través de una hoguera.
Sólo le permitían una llamada telefónica a la semana, vigilado por un enfermero. Apenas podía hablar. Su boca era como un desierto de sal y la voz le salía como un aire agrietado que yo no reconocía. Me pedía libros que me obligaban a mandarle en paquetes sellados, como si el mundo exterior pudiese contaminarlo. Quizás la cordura era una enfermedad contagiosa. Luego, no era capaz de leerlos, porque las medicinas le convertían las letras en patitas temblonas de escarabajo.
Hacía tiempo que el dueño del piso quería echarlo. La portera se había puesto de su parte, quizás después de unas convincentes razones de cincuenta francos cada una. Lo denunciaron por loco y el Prefecto de Policía decretó su ingreso en un hospital psiquiátrico. A partir de ahí, estaba indefenso. ¿Cómo probar que uno no está loco? Jean hablaba del mito de la caverna y a los psiquiatras les parecían habladurías de loco.
– Eso es lo que todos dicen, que ha habido una conspiración contra ellos – me decía Ofélie por teléfono–. Todos los que están encerrados pretenden que no debían estar ahí, es la neura de la conspiración.
Ofélie estaba segura de que Jean estaba loco, de que siempre lo había estado. Ella siempre lo había sabido. Por eso fue el primer sitio en el que se le ocurrió buscarlo, el último donde yo lo hubiese imaginado.
Y por eso también aquella noche, cuando oí el mensaje de Ofélie, había corrido a su apartamento. Sabía que estaría sola. Mi coche no tenía gasolina, así que cogí un taxi. Llovía, pero ella bajó envuelta en un impermeable rojo y le dio una dirección al taxista.
Ella sabía que el viaje sería inútil, pero dejó que le cogiera la mano en el asiento trasero.
El edificio oscuro más allá de las luces de París era enorme y siniestro como el castillo del conde Drácula. En la recepción, una enfermera me miró como sospechoso de necesitar tratamiento.
– No puedo dar ninguna información sobre los internos. No puede hablar con el médico de guardia. No puedo decirle ni que sí ni que no. Vuelva usted mañana. Ahora no podemos hacer nada.
Ofélie no se había bajado del taxi. Una vez más fue ella la que dio la dirección al taxista. A la hora de pagar, sacó un billete de doscientos francos. Yo me bajé del coche y cerré los ojos para sentir la lluvia. Al abrirlos, me di cuenta de que estábamos delante de mi casa. Ofélie estaba abriendo el portal. Había mentido cuando me dijo que había tirado mis llaves al Sena.

Párizs két legnagyobb pszichiátriai szanatóriuma a városon kívül található. Mintha Párizsnak elég volna a maga őrülete. Az egyikben, a távolabbiban, ott feküdt Jean Charles Baudron, a rendőrkapitányság döntése alapján.
Minden elmebeteg egyformán, lassú léptekkel jár, mintha valami láthatatlan terhet cipelne. Egyformák a gesztusaik, sokszor arra gondoltam, egyazon ország polgárai ők, melynek nincsenek határai. Ennek ellenére nincs semmi titkos ebben a testvériségben. Az orvosság jelenti köztük a tejtestvérséget, a kábítószer, amit kötelező bevenniük, s amit Jean igyekezett mindig kiköpni a szemétkosárba, a pszichofarmakumok, melyek igazolják, hogy a lélek kémiai anyag, hogy vegyi úton kasztrálni lehet a testet, hogy kasztrálni lehet a lelket.
Mikor aztán Jean végre már tudott beszélni, elmesélte, hogy egyik barátnőjével, egy fiatal, tizenhat éves skizofrén lánnyal olyan erős gyógyszert szedettek, hogy képtelen volt mosolyogni. Nem tudta mozgatni az arcizmait. Kifejezéstelen arccal bámult, és azt mondta: «Most nagyon örülök, hogy látlak, gondolatban mosolygok rád.» Azzal érdemelte ki ezt a büntetést, hogy «hangokat» hallott. Jeanne d’Arc is hangokat hallott, ezért végezte máglyán. Szentté is ezért avatták. Mióta tudtam, hol van Jean, egyre gyakrabban azon vettem észre magam, hogy ugyanazokon a dolgokon töröm a fejemet, mint annak előtte ő.
Mit gondolhatott Jean, amikor a tűzoltók rátörték lakása ajtaját azon a ködös október eleji éjszakán, két órakor, s még mielőtt bármit is mondhatott volna, ráadták a kényszerzubbonyt, és annyi kábítószert nyomtak belé, amennyi egy túlpörgött kokainfüggő elaltatásához is elegendő lett volna? Nem mondta meg, de én gyanítom, hogy nem maradt ideje gondolkodni. Az utána következő napokból semmire nem emlékszik. Mikor föl tudott kelni, olyan elmosódottnak látta a dolgokat, mintha tábortűzön keresztül nézné őket.
Hetente csak egyszer engedték telefonálni, akkor is ápoló felügyelt rá. Alig tudott beszélni. A szája olyan volt, mint a sós sivatag, a hangja mint a repedt fazék, föl sem ismertem. Könyveket kért, melyeket lepecsételt dobozban kellett küldenem, mintha a külvilág megfertőzhetné őt. Talán a józan értelem is fertőző betegségnek számított. Aztán el sem tudta olvasni őket, mert a gyógyszerektől olyannak látta a betűket, mint a bogár reszkető lábait.
A lakás tulajdonosa már jó ideje ki akarta rúgni, és ezt a portásnő is helyeselte; talán minden egyes meggyőző érvért ötven frankot kapott tőle. Jean Charles-t följelentették, hogy őrült, és a rendőrkapitányság elrendelte az elmegyógyintézeti kezelést. Attól fogva teljesen kiszolgáltatott lett. Hogyan lehet bebizonyítani, hogy valaki nem őrült? Jean a barlang mítoszáról beszélt, amit pszichiáterek egy őrült fecsegésének vettek.
-- Mind azt mondják, hogy összeesküdtek ellenük – jelentette ki a telefonban Ofélie. – Aki odabent van, az váltig állítja, hogy nem ott volna a helye, azzal jönnek, hogy mindenki ellenük esküdött.
Ofélie biztos volt benne, hogy Jean őrült, hogy mindig is az volt. Ő mindig is tudta. Ezért kereste ott, az első helyen, ami eszébe jutott; szerintem meg az volt az utolsó, ahol el tudtam őt képzelni.
Ezért akkor este is, mikor meghallgattam Ofélie üzenetét, egyből rohantam a lakására. Tudtam, hogy egyedül van. A kocsimban nem volt benzin, úgyhogy taxival mentem. Esett, de azért lejött piros esőkabátjában, és odaadta a címet a taxisnak.
Tudta, úgyis hiába megyünk, de azért hagyta, hogy fogjam a kezét a hátsó ülésen.
A sötét épület, mely Párizs fényeitől messze esett, hatalmas, vészjósló volt, mint Drakula gróf kastélya. A betegfelvételnél az ápolónő gyanakodva nézett rám, mintha én is kezelésre szorulnék.
-- Nem adhatok semmilyen tájékoztatást a betegekről. Nem beszélhet az ügyeletes orvossal. Azt sem mondhatom, hogy igen, azt sem, hogy nem. Jöjjön vissza holnap. Most nem tehetünk semmit.
Ofélie nem szállt ki a taxiból. Megint ő adta meg a taxisnak a címet. Mikor fizetésre került a sor, elővett egy kétszáz frankos bankjegyet. Én kiszálltam a kocsiból, becsuktam a szememet, hogy érezzem az esőt. Ahogy kinyitottam, rájöttem, hogy a házunk előtt állunk. Ofélie a kaput nyitotta. Hazudott tehát, mikor azt mondta, hogy beledobta a kulcsaimat a Szajnába.