Rojas, Gonzalo: Quedeshím Quedeshoth

Mala suerte acostarse con fenicias, yo me acosté
con una en Cádiz bellísima
y no supe de mi horóscopo hasta
mucho después cuando el Mediterráneo me empezó
a exigir más y más oleaje; remando
hacia atrás llegué casi exhausto a la
duodécima centuria: todo era blanco, las aves
el océano, el amanecer era blanco.

Pertenezco al Templo, me dijo: soy Templo. No hay
puta, pensé, que no diga palabras
del tamaño de esa complacencia. 50 dólares
por ir al otro Mundo, le contesté riendo; o nada.
50, o nada. Lloró
convulsa contra el espejo, pintó
encima con rouge y lágrimas un pez: -Pez,
acuérdate del pez.

Dijo alumbrándome con sus grandes ojos líquidos de
turquesa, y ahí mismo empezó a bailar en la alfombra
el rito completo; primero puso en el aire un disco
de Babilonia y le dio cuerda al catre, apagó las velas:
el catre sin duda era un gramófono milenario
por el esplendor de la música; palomas, de
repente aparecieron palomas.

Todo eso por cierto en la desnudez más desnuda con
su pelo rojizo y esos zapatos verdes, altos, que la
esculpían marmórea y sacra como
cuando la rifaron en Tiro entre las otras lobas
del puerto, o en Cartago
donde fue bailarina con derecho a sábana a los
quince; todo eso.

Pero ahora, ay, hablando en prosa se
entenderá que tanto
espectáculo angélico hizo de golpe crisis en mi
espinazo, y lascivo y
seminal la violé en su éxtasis como
si eso no fuera un templo sino un prostíbulo, la
besé áspero, la lastimé y ella igual me
besó en un exceso de pétalos, nos
manchamos gozosos, ardimos a grandes llamaradas
Cádiz adentro en la noche ronca en un
aceite de hombre y de mujer que no está escrito
en alfabeto púnico alguno, si la imaginación de la
imaginación me alcanza.

Qedeshím qedeshóth*, personaje, teóloga
loca, bronce, aullido
de bronce, ni Agustín
de Hipona que también fue liviano y
pecador en África hubiera
hurtado por una noche el cuerpo a la
diáfana fenicia. Yo
pecador me confieso a Dios.

 
* En fenicio: cortesana del templo.

Föníciai nővel lefeküdni rossz ómen. Én eggyel
lefeküdtem Cádizban, csodaszép volt,
s a horoszkópomról mit se tudtam akkor,
mígnem a Földközi-tengeren egyre nagyobb
hullámverésbe kerülvén, visszaeveztem
végkimerülten a tizenkettedik
századba: minden fehér volt, a madarak,
az óceán s a pirkadat is fehér.

Templomi nő vagyok, így szólt: Templom vagyok én.
Nincs kurva, gondoltam, ki ne mondana efféle
tetszetős szavakat. 50 dollár egy másvilági
rundért, feleltem röhögve, vagy nincsen üzlet.
50 vagy nincsen üzlet. Sírógörcsöt
kapott, a tükörnek dőlt, könnyeivel
és rúzzsal halat pingált rá. – Hal,
emlékezz a halra.

Így szólt, nagy, folyékony türkizszemét rám
villantotta s azonmód eltáncolta a szőnyegen a
teljes rítust: feltett egy babiloni lemezt a levegőbe,
felhúzta az ágyat, a gyertyákat elfújta: az ágy
kétségkívül ezeréves gramofon volt,
oly pompás zenét játszott; galambok,
hirtelen galambok jelentek meg.

Persze mindezt a legpucérabb pucéran,
vörösesszőkén, a magas zöld cipőtől
szoborszerűen, szentségesen, akár
Türoszban, amikor a többi kikötői
szukafarkassal sorsot vetettek rá, vagy Karthágóban,
hol táncosnőként kéthetente friss lepedőre
volt joga persze.

És most, ó jaj, prózában elbeszélve érthető
lesz, hogy ennyi
angyali látvány súlyától
megtörten, magtól feszülve
paráznamód magamévá tettem eksztázisa csúcsán,
akárha bordélyban, s nem templomban,
csókoltam durván, fájdalmasan, ő is
csókolt sziromtúlhabzásban, kéjjel
szennyeztük egymást, lobogó lánggal égtünk,
Cádiz a rekedt éjszakában, férfi-
lében, női olajban, mit semmiféle
pun ábécével meg nem írtak, ha képzeletem
képzelete nem csal.

Qedásím qedésót*, perszóna, őrült
teológusasszony, bronz, az üvöltése
bronz, még ama másik
afrikai kujon, a nagy
vétkes Augustinus sem kaparinthatta
volna meg egyetlen éjszakára
eme áttetsző föníciai nőt. Én
vétkem megvallom Istenemnek.

 
* föníciaiul: a templom kurtizánja.