Rojas, Waldo: Az igazságnak ezen a felén (A este lado de la verdad in Hungarian)

A este lado de la verdad
donde me quedo a ver si nazco,
el Río, símbolo de nada,
zanja el fluyente rencor
de las piedras y del cieno,
trenza el limo su lechosidad
en la que cuaja el verdor de la
alimaña,
y yo, que digo un límite
para todo lo que repta, corre o pasa,
sueño un sueño en el que nombro
a las cosas por su muerte
y muerdo aquello que se agita
cual el filamento del limo
en el agua destrenzada,
así de limpia, así de pulcra,
puesto que aves ahí mismo vuelan
sus distintos vuelos,
helechos aguardan repetir su clave
y es posible que peces sobrenaden
a la emboscada del copioso desove.
 
Cuanto existe en este Lado
capaz de estertor o movimientos
se yergue, se entierra, se encrespa o reaparece
a despecho de cualquier fiereza
en tanto el aire, el virginal, el cauto,
en mi boca despereza su espasmo de guadaña.
 
A este lado de la verdad, verdor y landas,
descorro yo la gasa pálida,
contemplo el estupor de lo que veo
como desde adentro de una pulsante llaga,
o es que veo que me miran mientras digo
lo que hago y callo lo que muerdo,
y es por eso esta apostura vergonzante
y es por eso, además, que ahora pasa
a grandes voces como el cortejo de un ajusticiado
toda esta agua indigna de su solemnidad,
que sopla una brisa de inocencia abyecta,
que rompe el pétalo la luz que vivifica
y desde el fondo de esa linfa de putrefacciones
-símbolo de todo cuanto pasamuerde
el hongo a traición su hueso algodonoso,
y tanta calma, tanta,
     (Ahh, Realidad Espejeante)
que las palabras me van pesando
con la fuerza obtusa de un cerrojo
     herrumbrado.
 
 
San Juan de Pirque, Chile, septiembre/octubre 1973.

Az igazságnak ezen a felén,
ahol kétséges: megszületek-e,
a Folyó, semminek sem szimbóluma,
utat hasít a kövek, az iszap
folyékony bosszúszomja közt,
köteggé fonódik a tejfölös sár,
amelyben testet kap és zölden kivirul
a ragadozó,
és én, aki határt mondok mindenre,
ami csak mászik, fut vagy elkocog,
egy álmot álmodok: halálukon
nevezem meg a dolgokat
és megmarom azt, ami úgy vonaglik,
akár az iszap vonulatai
a fonatait bontó vízben,
a tisztában, a mocsoktalanban,
mivelhogy ott madarak is repülnek,
ki-ki a maga módján szállva,
páfrányok várják önismétlődésüket,
s még az is lehet, hogy a halak elúsznak
dús ikra-kupacok csapdái fölött.
 
Mind, ami ezen az oldalon létezik
és zajt csapni vagy megmozdulni képes,
felmered, földbe bújik, tekereg vagy előjön,
bármely vérszomjas vadság törjön is rá,
míg csak a levegő, az óvatos, a szűzi,
kaszagörcsét ki nem oldja a számban.
 
Az igazságnak ezen a felén
szemlélem rémült döbbenetben,
amit látok, mintha egy lüktető
seb belsejéből nézném,
vagy azt látom, hogy néznek, amíg mondom,
amit teszek, és amibe marok, arról hallgatok,
és ezért ez a szégyenletes illem,
és ezért, az, hogy most nagy hangosan
vonul el, mintha a vesztőhelyre vinnék,
mindez a méltatlanul ünnepies vízár,
hogy aljas ártatlanul fúj a szellő,
hogy szirmot tép az életadó fény is
s hogy e rothadozó nedvek legmélyéről
- szimbóluma mindannak, ami van -
marja a mérges-gomba árulóként vattás csontjait
és olyan nyugalom van, de olyan,
     (ah, Tükröződő Valóság)
hogy számban a szavak göcsörtös csikorgással
forognak erőlködve, mint egy
     rozsdás zárban.
 
 
San Juan de Pirque, 1973. október.