Rokha, Pablo de: Canción de adiós

A hoja caída del océano,

a religión abandonada, a espiga, a garganta, a bandera de dios

moribundo, a relámpagos, despedazándose,

amiga tan querida...

En este enorme tiempo, que nos invade con su agua azotada,

con su agua gigante y valiente,

graznan los negros pájaros de espíritu,

y nosotros nos arañamos, defendiéndonos de nosotros de

nosotros, con la última muela de la poesía, y su actitud

de rosa de palo,

uncimos los proverbios a las máquinas,

y nos quedamos aún más ancianos, más helados, más amargos.

Ya las guitarras a agonía relampagueando,

y el acordeón solloza, porque todos los barcos zarparon,

hacia la sin riberas mar quejándose,

cuando tu actitud echa a volar la paloma despedazada.

¡Ah! tu pelo y tus pechos, niña de antaño,

y el pie de sol, que era la sociedad, la flor, la ley humana, su

juventud de diamante incorruptible,

yo estoy barbudo y acuchillado de edades,

castaña, chocolate, paloma de río, lira blanca, ya viene

lloviendo desde el poniente,

y los recuerdos tamborilean las ventanas hacia la nada,

un sol helado asoma su aureola de esqueleto, el terror

esencial del atardecer crucificado,

criaturas de pasado, abiertas a la tempestad de las alas

tronchadas.

Hinchada la boca de misterio, de invierno, de silencio con huesos,

rosal -Winétt- canción de la primavera remotísima, copa

de santo de aquellos otoños obscuros a gran substancia,

chiquilla bonita de las cosechas ultramarinas,

durazno, tonada, estero, violeta, castaña, naranja, manzana,

libro de otros cielos.

Carcajada de amapola, ya dormida entre sus pájaros,

canasto de sombras a la lámpara,

vidrio de provincia feliz, botella azul de las casas vacías,

ladrando a los álamos abandonados,

emigran las golondrinas amarillas desde tu frente plateada,

y un sol cargado de faroles nocturnos

empuña su canción invernal de cuchillo sangriento, y anchas,

terribles garras de llanto,

medio a medio del espantoso fluir moribundo.

Mordida de pescados de cerebro, gran animal rubio,

juventud, autora del mundo, la yegua soberbia de oro,

el león, el chacal del instinto,

galopan las carreteras de occidente.

Gritando hacia las tumbas, corriendo, así partimos en

la soberbia adolescencia,

sollozando, hoy bebemos la primera de las postreras copas,

pero, al espantar los fantasmas indescriptibles, suenan

las tibias, entrechocándose,

y un andrajo de infinito, como espantoso murciélago,

nos azota la cara, helado, agonizando, defendiéndose de la

realidad definitiva.

Llueve, y adentro cantan las muchachas descalzas del

cementerio,

y aullamos por el sol, el sol, el sol que se derrumba,

solo, gigante, rojo como un toro, entre sus granadas.

Arrastrando pájaros, océanos, ámbitos,

tu canción juvenil, en trigales revolcándose, contra sus viñedos y aguas,

se fue, sollozando, para jamás nunca...

Mint óceán hányódó levele,

mint elhagyott vallás, mint kalász, mint torok, mint haldokló

isten zászlaja, mint önmagát széttépő villám,

hőn szeretett barátnőm...

E hatalmas időben, mely elönt bennünket felkorbácsolt

vizével, gigászi és bátor vizével,

kárognak a szellem fekete madarai,

és mi, mi karmolunk, a költészet utolsó őrlőfogával és

rózsatő módjára védelmezve magunkat magunk, önmagunk

ellen,

a közmondásokat a gépek igájába fogjuk,

és még öregebbek, fagyosabbak és keserűbbek leszünk.

Már haláltusára villámlanak a gitárok,

és zokog a harmonika, mert már minden hajó felszedte a

horgonyt, a partnélküli tenger felé, panaszosan,

mikor a te mozdulatod repülni hajítja a széttépett galambot.

Ah! a te hajad és kebled, te régi idők leánya,

és a nap-láb, ami maga volt a társadalom, a virág, az emberi

törvény, annak romolhatatlan gyémántú ifjúsága,

szakállas vagyok, és megkéselt a kor,

gesztenye, csokoládé, folyó galambja, fehér lant, már megeredt

az eső nyugatról,

és az emlékek a semmi felé dobolnak az ablakon,

fagyos nap rakja ki csontváz hajnalát, a megfeszített alkony

alapvető önkényét,

a múlt teremtményeit, akik összetört szárnnyal állnak a vihar

előtt.

Titokkal tömve ki a szád, téllel, csontok csendjével,

rózsabokor — Winétt — a távoli tavasz éneke, szent kehely

azokból a nagy lényegű homályos őszökből,

tengerentúli aratások szépséges gyermeke,

őszibarack, dal, ingovány, ibolya, gesztenye, narancs, alma,

más egekből való könyv.

A pipacs álomba merült nevetése a madarai között,

árnyakból font lámpakosár,

boldog tartományból való üveg, lakatlan házak kék palackja,

mely az elhagyatott nyárfákat ugatja,

ezüstös homlokodról elköltöznek a sárga fecskék,

és éjszakai lámpásokkal megterhelt nap

markolja meg véres késű téli énekét és lomha, rettentő

síráskarmok,

a félelmes, haldokló folyamatosság kellős közepében.

Az agy halaitól harapdálva, az ifjúság,

ez a nagy aranysárga állat, világ teremtője, a büszke

aranykanca, az oroszlán, az ösztön sakálja

vágtat a nyugati országutakon.

Kiáltozva, futva, így indulunk útnak a sir felé a fenséges

serdülőkorban,

még zokogva isszuk az utolsó kelyhek legelsőjét,

de hogy a leírhatatlan rémképeket elriasszák, megzendülnek

a csontfuvolák, összeverődve,

és a végtelenség rongya, mint félelmes denevér,

csapdossa az arcunk, fagyosan, haldokolva, a végleges valóság

ellen védekezve.

Esik és odabent a temető mezítlábas leányai énekelnek,

s felüvöltünk a nap, a nap, a nap felé, mely összeomlik,

magánosan, hatalmasan, vörösen, mint egy bika

a gránátalmái közt.

Madarakat, óceánokat, csarnokokat húzva maga után,

fiatalkori éneked, meghemperegve a búzatáblákban elment a

szőlőhegyei és vizei felé, zokogva, mindörökre...