Samaniego, Félix María: El viejo y la Muerte

Entre montes, por áspero camino,

Tropezando con una y otra peña,

Iba un Vejo cargado con su leña,

maldiciendo su mísero destino.

Al fin cayó, y viéndose de suerte

Que apenas levantarse ya podía,

Llamaba con colérica porfía

Una, dos y tres veces a la Muerte.

Armada de guadaña, en esqueleto,

La Parca se le ofrece en aquel punto;

Pero el Viejo, temiendo ser difunto,

Lleno más de terror que de respeto,

Trémulo la decía y balbuciente:

«Yo ... señora... os llamé desesperado;

Pero... «Acaba; ¿qué quieres, desdichado?»

«Que me cargues la leña solamente.»

Tenga paciencia quien se cree infelice;

Que aun en la situación más lamentable

Es la vida del hombre siempre amable:

El Viejo de la leña nos lo dice.

Ment egy öregember, fáját cipelve,

hegyek között, vad utakon, mogorva

sziklák alján sokszor meg-megbotolva,

s csak nyomorult sorsát átkozta egyre.

Végül elesett, s látván, hogy aligha

tud már föltápászkodni így a földről,

dühösen, s konokan, örjöngve, többször

bizony a Halált szólongatta-hívta.

Kezében kaszával, csontváz-alakban

nyomban megjelent a Halál előtte.

Az öreg megrémült, hogy nem ütött-e

most utolsó órája, és riadtan

így szólt (inkább félve, mint tisztelettel):

,,Uram, nagy volt a kétségbeesésem,

azonban..." „Mit akarsz, te szerencsétlen?"

„Csak azt, hogy ezt a fát hátamra tedd fel!

Legyen türelmes a vélt szerencsétlen:

nincs olyan rossz helyzet, melyben nem remélhet:

mert hisz mindig kedves az emberélet,

kis történetünk ezt példázza éppen.