Silva, José Asunción: Noktürn (Nocturno in Hungarian)

Una noche,
Una noche toda llena de perfumes, de murmullos y de músicas de alas,
Una noche,
En que ardían en la sombra nupcial y húmeda las luciérnagas fantásticas,
A mi lado, lentamente, contra mí ceñida toda,
Muda y pálida
Como si un presentimiento de amarguras infinitas,
Hasta el más secreto fondo de tus fibras te agitara,
Por la senda florecida que atraviesa la llanura
Caminabas,
Y la luna llena
Por los cielos azulosos, infinitos y profundos esparcía su luz blanca,
Y tu sombra
Fina y lánguida,
Y mi sombra
Por los rayos de la luna proyectada
Sobre las arenas tristes
De la senda se juntaban
Y eran una
Y eran una
¡Y eran una sola sombra larga!
¡Y eran una sola sombra larga!
¡Y eran una sola sombra larga...!

Esta noche
Solo; el alma
Llena de infinitas amarguras y agonías de tu muerte,
Separado de ti misma, por la sombra, por el tiempo y la distancia,
Por el infinito negro,
Donde nuestra voz no alcanza,
Solo y mudo
Por la senda caminaba...
Y se oían los ladridos de los perros a la luna,
A la luna pálida
Y el chirrido de las ranas...
Sentí frío. Era el frío que tenían en la alcoba
Tus mejillas y tus sienes y tus manos adoradas,
Entre las blancuras níveas
De las mortuorias sábanas!

Era el frío del sepulcro, era el frío de la muerte,
Era el frío de la nada...
Y mi sombra
Por los rayos de la luna proyectada,
Iba sola,
Iba sola,
¡Iba sola por la estepa solitaria!
Y tu sombra, esbelta y ágil
Fina y lánguida,
Como en esa noche tibia de la muerta primavera,
Como en esa noche llena de perfumes, de murmullos y de músicas de alas,
Se acercó y marchó con ella,
Se acercó y marchó con ella,
Se acercó y marchó con ella...
¡Oh las sombras enlazadas!
¡Oh las sombras de los cuerpos que se juntan con las sombras de las almas!
¡Oh las sombras que se buscan y se juntan en las noches de negruras y de lágrimas...!

Az az éjjel,
az az éjjel, csupa illat, csupa zsongás, szárnyak könnyű tollzenéje,
az az éjjel,
nászi, nedves félhomályban égve égő fantasztikus fénybogárkák,
s karomon, te lassú testű,
egészen hozzámsimuló, sápadt némaságú -
mintha csak a végtelen mély keserűség balsejtelme nőne benned,
rostjaidnak legtitkosabb mélyeit is felkavarva,
végtelen nagy, sík mezőség virágokkal terhes útján
lépegettél,
és a telt hold
kékes égen, parttalan-mély szakadékot hasított a ragyogásban,
és az árnyad,
lankatag, lágy, puha árnyad,
és az árnyam,
szédítő hold sugarától tántorulva
le az ösvény
borzongató homokjára, összeolvadt,
egybeolvadt,
egybeolvadt
egyetlenegy hosszú árnnyá,
egyetlenegy hosszú árnnyá,
egyetlenegy hosszú… hosszú árnnyá…

Ez az éjjel,
hol a lélek egymagában
halálodnak bírhatatlan kínjaival telve zsibbad,
befalazva mindörökre híg időbe, sír jegébe, testtelen-tág messzeségbe,
a sötétlő végtelenség nyithatatlan tárna-mélyén
hol a hangunk nem találja soha egymást,
néma csendben, egymagamban
mentem ott a hosszú úton...
Ugatások zaja szállt föl a fehérlő,
néma holdig
és a békák brekegése.
Fázni kezdtem. Hálószobád hűvössége havazott rám
halántékod, szobor-orcád, kecses kezed havazott rám
makulátlan, síri vásznak
kín-bilincsű börtönéből.

Síri fagyhalál riasztott
tág üresség fagyhalála.
És az árnyam
áradó, bő holdsugárban
egymagában,
egymagában,
egymagában járt a síkon;
és a karcsú és a fürge árny, az árnyad,
lankatag, lágy puhasággal,
mint azon a langyos éjen, hol tavaszban,
mint azon a csupa zsongás, csupa illat, szárny-zenékkel teli éjen,
odalépett, hogy lebegjen árny az árnnyal,
odalépett, hogy lebegjen árny az árnnyal,
odalépett, hogy lebegjen árny az árnnyal... Ó az árnyak ölelése!
Ó a testek tompa árnya lélek-árnnyal egyesülve!
Ó az árnyak, kik kutatják egyre egymást kínkeserves könnyek éjén!