Sologuren, Javier: Folytonos élet (Vida continua in Hungarian)

Árbol que eres un penoso relámpago,
viento que arrebatas una ardiente materia,
bosques de rayos entre el agua nocturna:
¿he de decirles que para mí se está forjando
una pesada joya en mi corazón, una hoja
que hiende como una estrella el refugio de la sangre?
             
Ignoro otra mirada que no sea como un vuelo
reposado y profundo, ignoro otro paso lejano,
ola que fuese más clara que la vida en mi pecho.
             
Sepan que estoy viviendo, nubes, sepan que canto,
bajo la gloria confusa de la tarde, solitario.
Sepan que estoy viviendo, que me aprieta el cielo,
que mi frente ha de caer como lámpara vacía
a los pies de una estatua que vela tenazmente.

Fa, gyötrelmes villámok rokona,
szél, tüzes anyaggal iramló,
sugarak erdei a fekete habokban:
elmondjam-e, mint kovácsolódik
szívemben ez a súlyos drágakő, ez a penge,
hogy hasogasson, mint a csillag a vér menedékét.
 
Nincs tekintet, mely ne szárnyalna révedt
mély repülésben, nincs olyan távoli lépés,
olyan hullám, mely tisztább volna, mint mellemben az élet.
 
Tudjátok, felhők, hogy élek, tudjátok, hogy énekelek,
a délután zavaros glóriája alatt elhagyatva.
Tudjátok, hogy élek, hogy a menny marka szorongat,
hogy kiégett lámpaként kell leesnie homlokomnak
egy makacsul virrasztó szobor lábaihoz.