This website is using cookies

We use cookies to ensure that we give you the best experience on our website. If you continue without changing your settings, we'll assume that you are happy to receive all cookies on this website. 

Unamuno, Miguel de: Mi Salamanca

Portre of Unamuno, Miguel de

Mi Salamanca (Spanish)

Alto soto de torres que al ponerse

tras las encinas que el celaje esmaltan

dora a los rayos de su lumbre el padre

Sol de Castilla;

 

bosque de piedras que arrancó la historia

a las entrañas de la tierra madre,

remanso de quietud, yo te bendigo,

¡mi Salamanca!

 

Miras a un lado, allende el Tormes lento,

de las encinas el follaje pardo

cual el follaje de tu piedra, inmoble,

denso y perenne.

 

Y de otro lado, por la calva Armuña,

ondea el trigo, cual tu piedra, de oro,

y entre los surcos al morir la tarde

duerme el sosiego.

 

Duerme el sosiego, la esperanza duerme

de otras cosechas y otras dulces tardes,

las horas al correr sobre la tierra

dejan su rastro.

 

Al pie de tus sillares, Salamanca,

de las cosechas del pensar tranquilo

que año tras año maduró en tus aulas,

duerme el recuerdo.

 

Duerme el recuerdo, la esperanza duerme

y es tranquilo curso de tu vida

como el crecer de las encinas, lento,

lento y seguro.

 

De entre tus piedras seculares, tumba

de remembranzas del ayer glorioso,

de entre tus piedras recojió mi espíritu

fe, paz y fuerza.

 

En este patio que se cierra al mundo

y con ruinosa crestería borda

limpio celaje, al pie de la fachada

que de plateros

 

ostenta filigranas en la piedra,

en este austero patio, cuando cede

el vocerío estudiantil, susurra

voz de recuerdos.

 

En silencio fray Luis quédase solo

meditando de Job los infortunios,

o paladeando en oración los dulces

nombres de Cristo.

 

Nombres de paz y amor con que en la lucha

buscó conforte, y arrogante luego

a la brega volvióse amor cantando,

paz y reposo.

 

La apacibilidad de tu vivienda

gustó, andariego soñador, Cervantes,

la voluntad le enhechizaste y quiso

volver a verte.

 

Volver a verte en el reposo quieta,

soñar contigo el sueño de la vida,

soñar la vida que perdura siempre

sin morir nunca.

 

Sueño de no morir es el que infundes

a los que beben de tu dulce calma,

sueño de no morir ese que dicen

culto a la muerte.

 

En mi florezcan cual en ti, robustas,

en flor perduradora las entrañas

y en ellas talle con seguro toque

visión del pueblo.

 

Levántense cual torres clamorosas

mis pensamientos en robusta fábrica

y asiéntese en mi patria para siempre

la mi Quimera.

 

Pedernoso cual tú sea mi nombre

de los tiempos la roña resistiendo,

y por encima al tráfago del mundo

resuene limpio.

 

Pregona eternidad tu alma de piedra

y amor de vida en tu regazo arraiga,

amor de vida eterna, y a su sombra

amor de amores.

 

En tus callejas que del sol nos guardan

y son cual surcos de tu campo urbano,

en tus callejas duermen los amores

más fugitivos.

 

Amores que nacieron como nace

en los trigales amapola ardiente

para morir antes de la hoz, dejando

fruto de sueño.

 

El dejo amargo del Digesto hastioso

junto a las rejas se enjugaron muchos,

volviendo luego, corazón alegre,

a nuevo estudio.

 

De doctos labios recibieron ciencia

mas de otros labios palpitantes, frescos,

bebieron del Amor, fuente sin fondo,

sabiduría.

 

Luego en las tristes aulas del Estudio,

frías y oscuras, en sus duros bancos,

aquietaron sus pechos encendidos

en sed de vida.

 

Como en los troncos vivos de los árboles

de las aulas así en los muertos troncos

grabó el Amor por manos juveniles

su eterna empresa.

 

Sentencias no hallaréis del Triboniano,

del Peripato no veréis doctrina,

ni aforismos de Hipócrates sutiles,

jugo de libros.

 

Allí Teresa, Soledad, Mercedes,

Carmen, Olalla, Concha, Bianca o Pura,

nombres que fueron miel para los labios,

brasa en el pecho.

 

Así bajo los ojos la divisa del amor,

redentora del estudio,

y cuando el maestro calla, aquellos bancos

dicen amores.

 

Oh, Salamanca, entre tus piedras de oro

aprendieron a amar los estudiantes

mientras los campos que te ciñen daban

jugosos frutos.

 

Del corazón en las honduras guardo

tu alma robusta; cuando yo me muera

guarda, dorada Salamanca mía,

tú mi recuerdo.

 

Y cuando el sol al acostarse encienda

el oro secular que te recama,

con tu lenguaje, de lo eterno heraldo,

di tú que he sido.



Uploaded byP. T.
Source of the quotationhttp://www.flickr.com/photos

Salamanca (Hungarian)

Ős toronysürű, melyet elhalóban

a kigyúlt felhőt beszegő sötét sor

tölgy mögül Kasztília hű Nap-atyja

önt el arannyal;

 

kővadon, melynek köveit Kliónak

a feltépett föld anyaméhe adta,

sűrüvé alvadt nyugalom, köszöntlek,

vén Salamanca!

 

Egyik oldalt, túl a szelíd folyásu

Tormesen, látod feketéllni lombját

tölgyeidnek: mint köveid, tömöttek,

lombosak, ősik.

 

Másfelől, Armuña kopasz mezőin

búza ring, mely mint köved, úgy aranylik,

s a barázdák közt, ha az est kihamvad,

alszik a jó csend.

 

Alszik a jó csend, s vele nyájas esték

álma és sok szép aratás reménye;

a letűnt órák nyomukat bevésik

mélyen a földbe.

 

Csendes eszmékből, Salamanca, néked

minden éj újabb aratást gyümölcsöz,

s tágas auláid falait megülve,

szunnyad az emlék.

 

Szunnyad az emlék, a remény is alszik,

és világod halk ütemű folyása,

mint az izmos tölgyfa növése, lassú,

lassu, de biztos.

 

Ó-falad, melyben ragyogó napokban

képe, mint sírban, pihen eltemetve,

ó-falad mindent megadott nekem, mi

béke, erő, hit.

 

Itt az udvarban, hol a lét leszűkül

s porlatag faldísz cicomája csipkéz

tiszta felhőket, hol ezüstfiligrán

villan a kőből

 

épített homlokzat alatt, a szürke

udvar árnyában, mikor a diákhad

hangja elnémul, ezer ódon emlék

száll ki zizegve.

 

Jön Luis fráter s a magányos ösvényt

róva, töpreng Jób szomorú kalandján,

avagy épp Krisztus neveit tagolja

lelkes imává.

 

Béke és jóság vigaszát szürcsölte

mindegyik névből s ha merészen ismét

harcra szállt, kobzán szeretet, megértés

s bölcs nyugalom szólt.

 

Otthonos békéd epedő hiveddé

tette Cervantest, a dalos bolyongót;

elvarázsoltad s szíve mindörökké

visszasóvárgott.

 

Visszasóvárgott, nyugodalmas otthon,

élte álmát, hogy veled ossza itt meg,

a dicső álmot, mely örök s a földön

vége nem is lesz.

 

Halhatatlan lét nemes álma páráz

arra, kit békéd kebelén pihentet

s mit halálnak hív, aki arra rendelt,

nem vesz erőt rajt.

 

Bennem is nyíljon valamint tebenned,

dúsan a korral dacoló tenyészet

s nemzetem képét kifaragni bennem,

pengjen a véső.

 

Tornyaid zengő soraként emeljék

égnek eszméim fejüket keményen,

s hordja Hóbortom jegyeit hazámnak

arca örökkön.

 

Mint te, épüljön nevem is bazaltból,

rajta rút rozsdát az idő ne ejtsen,

s a világ zűrös zsivaján keresztül

csengjen aranyként.

 

Hallga! Kőlelked szava szól: öröklét!

Izmos életvágy tapad ős öledhez,

s az öröklétet szerető szeretni

vágyik örökké.

 

Minden utcádban, mely a nap hevétől

véd s a városnak mezején barázda,

minden utcádban suhanó szerelmek

várnak, alusznak.

 

Búzatáblák közt, ahogy a pipacs kél,

kelnek e rőten lobogó szerelmek,

álmot érlelnek, s azután, kaszát sem

várva, kimúlnak:

 

Rácsos ablaknál be sokan ledobták

már a Pandekták unalompalástját,

s felvidult szívvel, repesőn siettek

új tanulásra.

 

Bölcsek ajkáról okos oktatás szállt,

ám üdébb ajkak kiapadhatatlan

kútjából élőbb tudománya áradt

a szerelemnek.

 

Majd a tantermek szomorú homályán,

fázva, s durván rótt padokon szorongva

ültek és láztól lobogó szívükbe

hűs nyugalom tért.

 

Mint liget mélyén eleven fatörzsön,

itt az aulákban szanaszét a holt fán

Ámor őstényét fiatal kezektől

látni bevésve.

 

Tribonianus definícióit

ne keresd itt, vagy Peripatuséit,

Hippokrátésztől se találsz leszűrve

könyvtudományt itt.

 

Concha, Mercedes, Soledad, Teresa,

Carmen áll itt csak, meg Olalla, Pura,

Blanca s több más név: csupa méz a szájnak

s tűz a kebelnek.

 

Így a szem mindig felüdülhet Ámor

kézjegyén, s ment lesz a tudás nyügétől;

a katedrának nesze sincs s a padsor

zeng szerelemről.

 

Tündöklő téglád, Salamanca, hány jó

vén diákot megtanított szeretni,

Míg vidékednek zamatos gyümölcse

ért a mezőkön.

 

Lenn szívem mélyén figyelem robusztus

lelkedet s egykor, ha halálom eljön,

tartsd meg emlékem, Salamanca, tartsd meg

épen e földnek.

 

És midőn a Nap lemenőben ékes,

ősi tégláid aranyát kigyújtja,

nyelveden fennkölt követül te mondd el

néki, hogy éltem.



Uploaded byP. T.
Source of the quotationhttp://irc.sunchat.hu/vers/

minimap