Urbina, Luis Gonzaga: El día silencioso

El mar pulido y claro parece una turquesa
añil en la distancia, cristal junto a la orilla,
el sol, que suavemente los horizontes  besa,
como un vaho de oro sobre las aguas brilla.

A impulsos de los remos la barca va traviesa;
Con un lampo de plata la superficie astilla,
Y  luce al pie del monte, que un verde seco espera,
la playa que se extiende radiante y amarilla.

Un alcatraz que llega con desmayado vuelo
en la ola, como un rico tapíz de terciopelo,
la punta de las alas extiende y abre en cruz.

Ni un ruido, ni una queja, ni un ansia, ni un anhelo,
la vida enamorada del ópalo del cielo
se place en el letargo de una embriaguez de luz.

Ragyog a tenger tükre, mint türkizek varázsa:
mit kékítőnek láttál, pazar kristály a partról.
A nap szelíden csókot lehell a láthatárra,
majd arany gőzzé válik, úgy nyargal habra habról.

Evezők ritmusára halad a könnyű bárka,
a felszín szerterobban ezer ezüstös apró
villámra, és a zöld hegy hullámba-gázló lába
elé a fövény nyúlik sugárosan s aranylón.

Aléló repüléssel egy pelikán száll erre:
mint gazdag bársonyszőnyeg, a habok végtelenje
aláterül, s ő szárnyát szélesre tárja szét.

Nincs zaj, se vágy e tájon, panasz vagy félelem se,
szerelmesen mereng föl az opálszinű mennyre,
s a fények mámorába ájultan dől a lét.