This website is using cookies

We use cookies to ensure that we give you the best experience on our website. If you continue without changing your settings, we'll assume that you are happy to receive all cookies on this website. 

Valencia, Guillermo: Los camellos

Portre of Valencia, Guillermo

Los camellos (Spanish)

Dos lánguidos camellos, de elásticas cervices,
de verdes ojos claros y piel sedosa y rubia,
los cuellos recogidos, hinchadas las narices,
a grandes pasos miden un arenal de Nubia.

Alzaron la cabeza para orientarse, y luego
el soñoliento avance de sus vellosas piernas
– bajo el rojizo dombo de aquel cénit de fuego –
pararon silenciosos, al pie de las cisternas...

Un lustro apenas cargan bajo el azul magnífico,
y ya sus ojos quema la fiebre del tormento;
tal vez leyeron, sabios, borroso jeroglífico
perdido entre las ruinas de infausto monumento.

Vagando taciturnos por la dormida alfombra,
cuando cierra los ojos el moribundo día,
bajo la virgen negra que los llevó en la sombra,
copiaron el desfile de la Melancolía...

Son hijos del desierto: prestóles la palmera
un largo cuello móvil que sus vaivenes finge,
y en sus marchitos rostros que esculpe la Quimera
¡sopló cansancio eterno la boca de la Esfinge!

Dijeron las Pirámides que el viejo sol rescalda:
«Amamos la fatiga con inquietud secreta...»
y vieron desde entonces correr sobre su espalda,
tallada en carne viva, su triangular silueta.

Los átomos de oro que el torbellino esparce
quisieron en sus giros ser grácil vestidura,
y unidos en collares por invisible engarce
vistieron del giboso la escuálida figura...

Todo el fastidio, toda la fiebre, toda el hambre,
la sed sin agua, el yermo sin hembras, los despojos
de caravanas... huesos en blanquecino enjambre...
todo en el cerco bulle de sus dolientes ojos.

Ni las sutiles mirras, ni las leonadas pieles,
ni las volubles palmas que riegan sombra amiga,
ni el ruido sonoroso de claros cascabeles
alegran las miradas del rey de la fatiga.

¡Bebed dolor en ellas, flautistas de Bizancio,
que amáis pulir el dáctilo al son de las cadenas;
sólo esos ojos pueden deciros el cansancio
de un mundo que agonia sin sangre entre las venas!

¡Oh, artistas! ¡Oh, camellos de la llanura vasta
que vais llevando a cuestas el sacro monolito!
¡Tristes de esfinge! ¡Novios de la palmera casta!
¡Sólo calmáis vosotros la sed de lo infinito!

¿Qué pueden los ceñudos? ¿Qué logran las melenas
de las zarpadas tribus cuando la sed oprime?
Sólo el poeta es lago sobre este mar de arenas,
sólo su arteria rota la Humanidad redime.

Se pierde ya a lo lejos la errante caravana
dejándome – camello que cabalgó el Excidio... –
¡Cómo buscar sus huellas al sol de la mañana,
entre las ondas grises del lóbrego fastidio!

¡No! Buscaré dos ojos que he visto, fuente pura
hoy a mi labio exhausta, y aguardaré paciente
hasta que suelta en hilos de mística dulzura
refresque las entrañas del lírico doliente.

Y si a mi lado cruza la sorda muchedumbre
mientras el vago fondo de esas pupilas miro,
dirá que vio un camello con onda pesadumbre
mirando, silencioso, dos fuentes de zafiro.



Uploaded byP. T.
Source of the quotationhttp://www.poemas-del-alma.com

A tevék (Hungarian)

Két lankadt teve ballag, nyakszirtjük íj-rugalmú,
a szőrük szőke, selymes, szemeik tiszta zöldek,
orrcimpájuk kitágul, nyakívük visszahajló,
porverte Núbián át nagy léptük ingva törtet.

Fejüket fel-felkapják tájékozódni: tüstént
olyan csimbókos csüdjük álmatag tapodása
a zeniten, mely izzik rőt kupolányi tűzként,
miként ha puha léptű víztorony kelne lábra...

Mihelyt az óriási kékség fénnyel derengő,
szemükben már parázslón gyötrelmesek a lázak,
s olvasnak baljelű rom emléktömbjébe rejlő,
torz-kibetűzhetetlen, bölcs hieroglifákat.

Hallgatagon haladnak, alattuk alvó szőnyeg:
ha szemüknek határát lezárja a hunyó nap,
s ha néger lányka halkan árnyékba viszi őket,
mint maga a Szorongás, oly búsan bandukolnak.

Két sivatag-szülötte, nyakuk mint fügepálma,
hosszú, nem mozdul, mégis ring-hajlong újra s újra,
és a Chiméra-véste, ráncos-fonnyadt pofákra
az örökös unalmat a Szfinksznek ajka fújta.

A sok piramis így zeng, melyet vén nap melenget:
„kedves nekünk a hajsza s a titkos szív-szorongás..."
s háromszög kősíkukkal azóta csak merengnek,
mint reng-rohan fölöttük az élő, hús szobormás.

Aranyló szemcse-kúpok pörögve szétterülnek,
keringtükben kecses-szép ruháikat kavarják,
majd láthatatlan szálon nyaklánccá ékszerülnek,
majd ösztövér púposnak öltik fel rút alakját.

Csak lázmarás, csak éhség, csak sivár unalom van;
víz nincs, csak szomjúság van; nőstény nincs, csak aszott táj:
karaván-hulladékok; csontok fehér halomban...
ez mind köröskörül bús szemükbe forrva ott fáj.

Se tünde délibábok, se oroszlán sörénye,
se rebbenékeny árnyú, karcsú, baráti pálmák,
se vibrálós kereplő berregő csörrögése
nem rezzentik e Hajsza-Királynak szemsugárját.

Hát hörpintsél e kínból, Bizáncnak fuvolása,
ki daktilust csiszolgatsz, ha csengenek a láncok:
úgy semmi más se tükröz, mint tevék szeme párja,
egy vértelen erekkel halódó árnyvilágot.

Ó, művész! Ó, tengersík, tág sivatag tevéje,
ki hordasz vállaiddal szent-egyedüli bálványt!
Te, szfinkszi mélabú! Te, szűz pálmák vőlegénye,
te enyhíted csupán a Végtelen szomjúságát!

Mit árthat fenevad düh? Hogy érnék el, a szomjtól
csigázottat, sörényes hordák, mancs-ütlegekkel?
Csak ő kéklik ki tóként a tengernyi homokból,
a költő, s tört erével ő váltja meg az embert.

Eltűnt a karaván már, s én, odaveszve, fáradt,
kóborlón, elhagyatva, száműzötten ügettem...
Hogy keressem nyomát, ha napfényt pirkaszt a másnap,
e fáradalmas és zord, szürkés hullám-fövenyben?

Nem! Láttam én egy szempárt, s tikkadt ajkam e szűzi
forrást kutatja majd és kivárom türelemmel,
míg a dúlt lírikusnak leglelkét felüdíti
a titkos édességű, bugyborgó, tiszta csermely.

S ha süket sokaság tart az utamon keresztül,
miközben a pupillák ködös mélyén borongok,
mondhatja, hogy tevét lát, míg alkony árnya rezdül,
s hogy én halkan e forrás zafír vizébe omlok.



Uploaded byP. T.
Source of the quotationM. Z.

minimap