Vallejo, César: Vedd el tőlem e kelyhet, Spanyolország! (II) (España, Aparta de mí este cáliz (II) in Hungarian)
|
España, Aparta de mí este cáliz (II) (Spanish)II Batallas
Hombre de Extremadura, oigo bajo tu pie el humo del lobo, el humo de la especie, el humo del niño, el humo solitario de dos trigos, el humo de Ginebra, el humo de Roma, el humo de Berlín y el de París y el humo de tu apéndice penoso y el humo que, al fin, sale del futuro. ¡Oh vida! ¡Oh tierra! ¡Oh España! ¡Onzas de sangre, metros de sangre, líquidos de sangre, sangre a caballo, a pie, mural, sin diámetro, sangre de cuatro en cuatro, sangre de agua y sangre muerta de la sangre viva!
Extremeño, ioh no ser aún ese hombre por el que te mató la vida y te parió la muerte y quedarse tan sólo a verte así, desde este lobo, cómo sigues arando en nuestros pechos! iExtremeño, conoces el secreto en dos voces, popular y táctil, del cereal: jque nada vale tanto una gran raíz en trance de otra! Extremeño acodado, representando el alma en su retiro acodado a mirar el caber de una vida en una muerte!
Extremeño, y no haber tierra que hubiere el peso de tu arado, ni más mundo que el color de tu yugo entre dos épocas; no haber el orden de tus póstumos ganados! iExtremeño, dejásteme verte desde este lobo, padecer, pelear por todos y pelear para que el inviduo sea un hombre, para que los señores sean hombres, para que todo el mundo sea un hombre, y para que hasta los animales sean hombres, el caballo, un hombre, el reptil, un hombre, el buitre, un hombre honesto, la mosca, un hombre, y el olivo, un hombre y hasta el ribazo, un hombre y el mismo cielo, todo un hombrecito!
Luego, retrocediendo desde Talavera, en grupos de uno a uno, armados de hambre, en masas de a uno, armados de pecho hasta la frente, sin aviones, sin guerra, sin rencor, el perder a la espalda, y el ganar más abajo del plomo, heridos mortalmente de honor, locos de polvo, el brazo a pie, amando por las malas, ganando en español toda la tierra, retroceder aún, y no saber dónde poner su España, dónde ocultar su beso de orbe, dónde plantar su olivo de bolsillo!
Mas desde aquí, más tarde, desde el punto de vista de esta tierra, desde el duelo al que fluye el bien satánico, se ve la gran batalla de Guernica. Lid a priori, fuera de la cuenta, lid en paz, lid de las almas débiles contra los cuerpos débiles, lid en que el niño pega, sin que le diga nadie que pegara, bajo su atroz diptongo y bajo su habilísimo pañal, y en que la madre pega con su grito, con el dorso de una lágrima y en el que el enfermo pega con su mal, con su pastilla y su hijo y en que el anciano pega con sus canas, sus siglos y su palo y en que pega el presbítero con dios! Tácitos defensores de Guemica! ioh débiles! ioh suaves ofendidos que os eleváis, crecéis, y llenáis de poderosos débiles el mundo!
En Madrid, en Bilbao, en Santander, los cementerios fueron bombardeados, y los muertos inmortales, de vigilantes huesos y hombro eterno, de las tumbas, los muertos inmortales, de sentir, de ver, de oír tan bajo el mal, tan muertos a los viles agresores, reanudaron entonces sus penas inconclusas, acabaron de llorar, acabaron de sufrir, acabaron de vivir, acabaron, en fin, de ser mortales!
¡Y la pólvora fue, de pronto, nada, cruzándose los signos y los sellos, ya la explosión salióle al paso un paso, y al vuelo a cuatro patas, otro paso y al cielo apocalíptico, otro paso y a los siete metales, la unidad, sencilla. justa, colectiva, eterna.
Málaga sin padre ni madre ni piedrecilla, ni horno, ni perro blanco! Málaga sin defensa, donde nació mi muerte dando pasos y murió de pasión mi nacimiento! Málaga caminando tras de tus pies, en éxodo, bajo el mal, bajo la cobardía, bajo la historia cóncava, indecible, con la yema en tu mano: tierra orgánica! y la clara en la punta del cabello: todo el caos! iMálaga huyendo de padre a padre, familiar, de tu hijo a tu hijo, a lo largo del mar que huye del mar, a través del metal que huye del plomo, a ras del suelo que huye de la tierra y a las órdenes iay! de la profundidad que te quería! iMálaga a golpes, a fatídico coágulo, a bandidos, a infiernazos a cielazos, andando sobre duro vino, en multitud, sobre la espuma lila, de uno en uno, sobre huracán estático y más lila, y al compás de las cuatro órbitas que aman y de las dos costillas que se matan! iMálaga de mi sangre diminuta y mi coloración a gran distancia, la vida sigue con tambor a tus honores alazanes, con cohetes, a tus niños eternos y con silencio a tu último tambor, con nada, a tu alma, y con más nada, a tu esternón genial! iMálaga, no te vayas con tu nombre! iQue si te vas, te vas toda, hacia ti, infinitamente en son total , concorde con tu tamaño fijo en que me aloco, con tu suela feraz y su agujero y tu navaja antigua,atada a tu hoz enferma y tu madero atado a un martillo! iMálaga literal y malagüeña, huyendo a Egipto, puesto que estás clavada, alargando en sufrimiento idéntico tu danza, resolviéndose en ti el volumen de la esfera, perdiendo tu botijo, tus cánticos, huyendo con tu España exterior y tu orbe innato! ¡Málaga por derecho propio y en el jardín biológico, más Málaga! ¡Málaga, en virtud del camino. en atención al lobo que te sigue y en razón del lobezno que te espera! ¡Málaga. que estoy llorando! ¡Málaga. que lloro y lloro!
|
Vedd el tőlem e kelyhet, Spanyolország! (II) (Hungarian)II Csaták
Extremadurai férfi, érzem talpad alól a farkas füstjét, a fajta füstjét, a gyermek füstjét, két búzakalász magányos füstjét, Genf és Róma füstjét, Berlin füstjét, Párizsét, keserves vakbeled füstjét, s a füstöt, ami végül a jövőből száll fel. Ó, élet! Ó, föld! Ó, Spanyolország! Unciái a vérnek, csapadéka a vérnek, méterei a vérnek, vér lóháton, gyalog, freskókon, átmérőtlen, vér megnégyszerezett, vére a víznek, eleven vér halott vére!
Extremadurai, ó, mért nem vagyok még az, akiért megölt téged az élet, kettébe szelt a halál, hogy csak ilyen vagyok, csak így látlak a farkason át; micsoda ekét járatsz mellünkön továbbra is! Extremadurai, ismered te, kétszavú, népi és tapintható titkát a gabonának; hogy nincs ami annyit ér mint a gyökér, ami másikat sarjad! Te földbe bujtatott extremadurai, az elnyugvó lélek képviselője, figyeld a földben, egy élet egy halálba mennyire elfér!
Extremadurai, ó, tudod, hogy nincs föld immár ekéddel súlyos, és világ sincs több, mint igáid szine két éra közt, s hogy nincs meg posztumusz barmaid rendje! Extremadurai, hagytad, hogy e farkason át lássalak téged, hogy szenvedjek, verekedjek mindenkiért, harcoljak, hogy ember lehessen akárki, hogy ember legyen az úr is, hogy mindenki ember legyen, még az állat is ember legyen, ember a ló, ember a hüllő, becsületes ember a keselyű, ember a légy, ember az olajfa, még a vízpart is ember, még az ég is emberke teljesen!
Később Talaverától visszavonulva mindenki külön raj, fegyvere éhség, a tömeg: egy ember, bánattal fölfegyverezve, repülők nélkül, csata nélkül, harag nélkül mögötte vesztés, mögötte győzelem, ólomnál is mélyebben, a becsület halálos sebével, portól őrülten, baktatva kétrét, szeretve mindenek ellenére, elnyerve spanyolul a teljes földet, vonulva szakadatlan, azt se tudva hova rejtse Spanyolországát, hova a világnak-szánt csókot, hova ültesse zseb-olajfáját!
De nemsokára innen, szemszögéből e földnek, ahova párbajra fut a sátáni jó, fölrémlik Guernica nagy csatája, Tusa a priori, túl a számításon, tusa békében, gyönge lelkeknek tusája gyönge testekkel, tusa, hol a gyermek üt, bár senkise mondja, hogy üssön, üt iszonyú diftongusában, pelenkája nagyon ügyes forgatagában, üt az anya kiáltással, a könnycsepp túloldalával, üt a beteg bajával, tablettájával, fiával, üt az aggastyán is ősz hajával, botjával, századaival, üt a presbiter az istenével! Hallgatag védői Guernicának, ó, gyöngék, ó, lágyak és megsértettek, akik fölkeltek, megnőttök hatalmas gyöngék, s betöltitek a világot!
Madridban, Bilbaóban, Santanderben megbombázták a temetőket, s a halhatatlan holtak, az éber-csontuak, az örök-vállnak, a halhatatlan holtak érezve, látva és hallva, micsoda aljas a gonosz, micsoda halott a támadó, vezeklésüket újrakezdték, befejezték a sírást; befejezték a várakozást, a szenvedést, az életet, megszüntették halandóságukat.
S hirtelen semmivé lett a puskapor, kereszteződtek jelek és pecsétek, és a robbanást megelőzte egy lépés, a négykézláb-repülést másik lépés, az apokaliptikus levegőt megint másik, és a hét fémet is másik — az egység, egyszerű, igaz, kollektív, örökös.
Málaga, apátlan, anyátlan, se kövecskéje, se kemencéje, se fehér kutyája! Málaga, védtelen, halálom ott született meg s járni tanult, és ott halt meg születésem a szenvedélyben! Málaga, botorkálsz, exodusban, gonoszság, gyávaság nyomása alatt a homorú, kimondhatatlan történelemben, tojás sárga székje a kezedben: szerves föld! Málaga, menekülsz apától apához, véreidhez, fiadtól fiadhoz a tengerparton, ami a tenger elől menekül, a fémen át, ami az ólomtól menekül, tapadva a talajhoz, ami a föld elől menekül, jaj, és vezényletével a mélységnek, ami téged követelt! Málaga, löködsz ütésenként, baljós vérrögönként, zsivánnyal, poklokkal, mennyekkel megveretett, kemény borokon járva, sokadalomban, vagy lila tajtékon, egyesével, meredeken álló, méglilább hurrikánon, a négy szeretkező körpálya ütemére, kényszerében a két bordának, akik ölik egymást! Vékonyka vérem, és nagy-távlatú színváltozásom Málagája! dobokkal az élet kíséri pejpiros tisztességed, petárdákkal örök gyermekeid, csenddel az utolsó dobpergésed, semmivel a lelked, és mégtöbb semmivel zseniális mellcsontodat! Málaga, ne menj el neveddel! Mert ha te elmész, elmész egészen, önmagadba, a végtelen teljes egészbe, arányaid állandó összhangjába, ami megtébolyít, eleven talpaddal, benne a lukkal, és beteg sarlódhoz kötözött ős bicsakoddal, s kalapácshoz kötözött keresztbe-rótt karóiddal! Málaga, szószerinti és málagai menekülőben Egyiptomba a fával, mire feszíttettél, azonos kínban nyújtva el a táncot benned oldódik meg térfogata a gömbnek, elveszted borostömlődet, dalaidat, menekülőben, elhagyott hazáddal, veled született világoddal, Málaga, te öntörvényű, a biológia kertjében méginkább Málaga! Málaga, utad miatt, látva a téged követő ordast, látva a kölykét ahogy rád vár, Málaga, elsiratlak, Málaga, sírok, sírok!
|