Vallejo, César: Vedd el tőlem e kelyhet, Spanyolország! (III) (España, Aparta de mí este cáliz (III) in Hungarian)
|
|
España, Aparta de mí este cáliz (III) (Spanish)III
Solía escribir con su dedo grande en el aire: «¡Viban los compañeros! Pedro Rojas», de Miranda de Ebro, padre y hombre, marido y hombre, ferroviario y hombre, padre y más hombre. Pedro y sus dos muertes. Papel de viento, lo han matado: ¡pasa! Pluma de carne, lo han matado: ¡pasa!
¡Abisa a todos compañeros pronto! Palo en el que han colgado su madero, lo han matado; ¡lo han matado al pie de su dedo grande! ¡Han matado, a la vez, a Pedro, a Rojas!
¡Viban los compañeros a la cabecera de su aire escrito! ¡Viban con esta b del buitre en las entrañas de Pedro y de Rojas, del héroe y del mártir! Registrándole, muerto, sorprendiéronle en su cuerpo un gran cuerpo, para el alma del mundo, y en la chaqueta una cuchara muerta.
Pedro también solía comer entre las criaturas de su carne, asear, pintar la mesa y vivir dulcemente en representación de todo el mundo. Y esta cuchara anduvo en su chaqueta, despierto o bien cuando dormía, siempre, cuchara muerta viva, ella y sus símbolos. ¡Abisa a todos compañeros pronto! ¡Viban los compañeros al pie de esta cuchara para siempre!
Lo han matado, obligándole a morir a Pedro, a Rojas, al obrero, al hombre, a aquel que nació muy niñín, mirando al cielo, y que luego creció, se puso rojo y luchó con sus células, sus nos, sus todavías, sus hambres, sus pedazos.
Lo han matado suavemente entre el cabello de su mujer, la Juana Vázquez, a la hora del fuego, al año del balazo y cuando andaba cerca ya de todo.
Pedro Rojas, así, después de muerto se levantó, besó su catafalco ensangrentado, lloró por España y volvió a escribir con el dedo en el aire: «¡Viban los compañeros! Pedro Rojas».
Su cadáver estaba lleno de mundo.
|
Vedd el tőlem e kelyhet, Spanyolország! (III) (Hungarian)III
Nagyujjával a levegőbe ezt szokta írni: „Éjjenek az elvtársak! Pedro Rojas". Miranda del Ebróból, — apa, aki ember, férj, aki ember, vasutas, aki ember, apa, de méginkább ember. Pedro, s az ő két halála. Szél-sürgöny, megölték: vidd a hírt! Hús-illata, megölték: vidd a hírt!
„Értesiccs minden elvtársat gyorsan!" Ácsolt fa, amire fölvonták, megölték; megölték nagyujja tövében! Megölték, egyszerre, Pedrót és Rojast!
Éjjenek az elvtársak, fejénél a levegőre írva van! Éjjenek a keselyű jé betűvel Pedro és Rojas, a hősnek s a mártírnak beleiben! Mikor átkutatták a holtat, rábukkantak egy nagy testre, benne, a világ lelkének hordozójára, zubbonyában pedig egy holt kanálra.
Pedro enni is szokott, szülöttei közt, és tisztálkodott, és átfestette az asztalt, és édesen élt a világot képviselve, és ez a kanál vele volt zubbonyában, ha ébren volt, ha aludt, mindig, kanál: élő és halott, és jelképei: Értesiccs minden elvtársat gyorsan! Éjjenek az elvtársak e kanál tövében örökké!
Megölték, kényszerítették halálba, Pedrót, Rojast, a munkást, az embert, őt, aki egészen kicsi babának született, égre nézett, aki megnőtt, vörös lett, harcolt, sejtjeivel, nem-jeivel, még-jeivel, éheivel, darabjaival.
Megölték, persze gyöngéden, asszonya: Juana Vázquez haja közt, óráján a tűznek, a golyók esztendejében, amikor mindenhez közel volt már.
Pedro Rojas, íme holtában fölemelkedett, megcsókolta véres ravatalát, megsiratta Spanyolországot, és újra a levegőbe írta: „Éjjenek az elvtársak! Pedro Rojas."
Holtteste a világgal volt tele.
|
