Vallejo, César: Vedd el tőlem e kelyhet, Spanyolország! (XV) (España, Aparta de mí este cáliz (XV) in Hungarian)
|
|
España, Aparta de mí este cáliz (XV) (Spanish)XV España, Aparta de mí este cáliz
Niños del mundo, si cae España – digo, es un decir – si cae del cielo abajo su antebrazo que asen, en cabestro, dos láminas terrestres; niños, ¡qué edad la de las sienes cóncavas! ¡qué temprano en el sol lo que os decía! ¡qué pronto en vuestro pecho el ruido anciano! ¡qué viejo vuestro 2 en el cuaderno!
¡Niños del mundo, está la madre España con su vientre a cuestas; está nuestra madre con sus férulas, está madre y maestra, cruz y madera, porque os dio la altura, vértigo y división y suma, niños; está con ella, padres procesales!
Si cae – digo, es un decir – si cae España, de la tierra para abajo, niños ¡cómo vais a cesar de crecer! ¡cómo va a castigar el año al mes! ¡cómo van a quedarse en diez los dientes, en palote el diptongo, la medalla en llanto! ¡Cómo va el corderillo a continuar atado por la pata al gran tintero! ¡Cómo vais a bajar las gradas del alfabeto hasta la letra en que nació la pena!
Niños, hijos de los guerreros, entre tanto, bajad la voz que España está ahora mismo repartiendo la energía entre el reino animal, las florecillas, los cometas y los hombres. ¡Bajad la voz, que está en su rigor, que es grande, sin saber qué hacer, y está en su mano la calavera hablando y habla y habla, la calavera, aquélla de la trenza, la calavera , aquélla de la vida!
¡Bajad la voz, os digo; bajad la voz, el canto de las sílabas, el llanto de la materia y el rumor menos de las pirámides, y aún el de las sienes que andan con dos piedras! ¡Bajad el aliento, y si el antebrazo baja, si las férulas suenan, si es la noche, si el cielo cabe en dos limbos terrestres, si hay ruido en el sonido de las puertas, si tardo, si no veis a nadie, si os asustan los lápices sin punta, si la madre España cae – digo, es un decir –, salid, niños, del mundo; id a buscarla!...
|
Vedd el tőlem e kelyhet, Spanyolország! (XV) (Hungarian)XV Vedd el tőlem e kelyhet, Spanyolország!
Gyermekei a földnek, ha elesik Spanyolország – ezt csak úgy mondom –, ha leesik kezeszára az égből, s vele a gyeplő, a két halott fél-tekével, gyerekek, a homoru halántékok órája az lesz! a korán vakuló napban, ahogy mondtam, s milyen gyorsan: aggastyán zihál melletekben, milyen vén lesz irkátokban a 2-es!
Gyermekei a földnek, anya-Spanyolország a hasát cipeli vállán, ő, aki pálcás tanitónő, anya és tanítónő, feszület és fája, mert a magasságot ő adta nektek, a szédületet, osztást meg mindennek összeadását, bárki is az apa, a pörből álljatok oldalára.
Ha leesik – ezt csak úgy mondom –, ha leesik Spanyolország, le a földről, gyerekek, a növekedésben megálltok! és az esztendő hónapot büntet, és fogatok megmarad tíznek – szépírásnak a kettőshangzó, jótanulásért sírás lesz az érem! És ottmarad a kisbárány továbbra, lábbal odakötve a hatalmas tintatartóhoz! És az ábécé lépcsőin a betűig alászálltok, ahonnan a kín jött világra!
Gyerekek, harcosok gyermekei, addig is jó lesz, ha a hangotok halkul, mert Spanyolország most osztja szét az energiát az állatvilágnak, virágocskáknak, üstökösöknek, embereknek, beszéljetek halkan, mert kedvetlen, s nem tudja nagy szigorában mitévő legyen, mert ott a kezében a koponya, és az beszél, beszél csak, a koponya, a befont hajú, a koponya, az élet koponyája!
Maradjatok csendben, mondom; halkabbra a szót, a szótagok dalát, az anyag sírását, a piramisnál csöndesebbre, a halántékét is, ami két kővel őröl! Álljon el a lélegzet, és ha a kezeszára lehull, ha suhognak a nádpálcák, ha az éj eljön, ha az ég belefér a féltekébe, ha az ajtókban lárma, ha késlekedem, ha nem láttok senkit, ha ijesztenek a hegyetlen ceruzák, ha anyánk Spanyolország elesik – ezt csak úgy mondom – menjetek, világ gyermekei, megkeresni!...
|
