Vallejo, César: Az örök kockák (Los dados eternos in Hungarian)

Dios mío, estoy llorando el ser que vivo;

me pesa haber tomádote tu pan;

pero este pobre barro pensativo

no es costra fermentada en tu costado:

tú no tienes Marías que se van!

Dios mío, si tú hubieras sido hombre,

hoy supieras ser Dios;

pero tú, que estuviste siempre bien,

no sientes nada de tu creación.

Y el hombre sí te sufre: el Dios es él!

Hoy que en mis ojos brujos hay candelas,

como en un condenado,

Dios mío, prenderás todas tus velas,

y jugaremos con el viejo dado…

Tal vez ¡oh jugador! al dar la suerte

del universo todo,

surgirán las ojeras de la Muerte,

como dos ases fúnebres de lodo.

Dios mío, y esta noche sorda, oscura,

ya no podrás jugar, porque la Tierra

es un dado roído y ya redondo

a fuerza de rodar a la aventura,

que no puede parar sino en un hueco,

en el hueco de inmensa sepultura.

Én Istenem, siratom a lényt, akit élek;

megbántam már, hogy elvettem kenyered;

de e gondolkodó agyag, noha szegényed,

oldaladon nem rűh, nem varas fekélyed:

Máriáid, kik elmennek, neked nincsenek!

Én Istenem, ha embernek születtél volna,

ma Isten lehetnél, dicső,

de te, akinek állandó jó a sorsa,

nem érzed azt, kit gyúrtál hasonlatodra,

de az ember téged szenved, szól: az Isten ő!

Most, mert szememben sámáni tűz lobog

akár egy elitéltben,

én Istenem, összes gyertyádat meggyújthatod,

s elő a kockát, eljátszadozunk szépen...

Ó, kockavető! Talán a mindenségnek

esélyt adsz boldogulásra,

úgy hogy a halál szemegolyói néznek,

két komor ász, de sárból csinálva.

Én Istenem, e süketen sötét éjben

játszani nem tudsz, mert sarkai egészen

elkoptak már a Földnek a hazárdos

pörgetésben, céltalan görgetésben,

s megállni nem tud, gödör kell nyugalmához,

megnyugszik majd irdatlan sírgödrében.