Vaz Ferreira, Maria Eugenia: La estrella misteriosa

Yo no sé dónde está, pero su luz me llama,
¡oh misteriosa estrella de un inmutable sino!...
Me nombra con el eco de un silencio divino
y el luminar oculto de una invisible llama.
Si alguna vez acaso me aparto del camino,
con una fuerza ignota de nuevo me reclama:
gloria, quimera, fénix, fantástico oriflama
o un imposible amor extraño y peregrino...

Y sigo eternamente por la desierta vía
tras la fatal estrella cuya atracción me guía,
mas nunca, nunca, nunca a revelarse llega!
Pero su luz me llama, su silencio me nombra,
mientras mis torpes brazos rastrean en la sombra
con la desolación de una esperanza ciega...

Nem ismerem hazáját, de fénye egyre csábít,
ó, titkos éji csillag, sorsát ki híven állja! ...
Csend-verte égi visszhang és fények halk imája,
az szól e tiszta lángból, mi látatlan világít.
Egyszer, ha vétve lépek, tévedve más irányba,
tudom, titkos hatalma az útra visszaállít:
hol glória, kiméra, s lobogók leple ámít,
s a szív valószinűtlen, iramló, kósza vágya.

S örökkön így bolyongok, ember nem látta tájon,
a végzetverte csillag nem enged, merre vágyom,
s soha, soha az éjben magát meg nem mutatja!
De csendje egyre szólít, de egyre hív a fénye,
esetlen két karom bár, hiába nyúl feléje,
a sűrü vakhomálynak titkát ki nem kutatja.