Villaespesa, Francisco: Animae rerum

Al mirar del paisaje la borrosa tristeza
y sentir de mi alma la sorda pena oscura,
pienso a veces si esta dolorosa amargura
surge de mí o del seno de la Naturaleza.
 
Contemplando el paisaje lluvioso en esta hora
y sintiendo en mis ojos la humedad de mi llanto,
ya no sé, confundido de terror y de espanto,
si lloro su agonía o si él mis penas llora.
 
A medida que sobre los valles anochece,
todo se va borrando, todo desaparece...
El labio, que recuerda, un dulce nombre nombra.
 
y en medio de este oscuro silencio, de esta calma,
ya no sé si es la sombra quien invade mi alma
o si es que de mi alma va surgiendo la sombra.

Ha elnézek a tájon, mit ködbevont a bánat,
És érző lelkem tompa és fénytelen keservén,
Elgondolkoztat néha, hogy ez a kín, mely áthat,
Sajátmagamban támad, vagy a Természet keblén?
 
Ha most végigtekintek az esőverte tájon
És érzem, hogy szememből könny nedvessége csobban
A rettegés, ijedtség úgy elfog, hogy nem látom:
Én könnyezek-e kínján, vagy ő sirat bajomban.
 
S amint leszáll az alkony amott a dombokon túl,
Szétfoszlik, elmosódik, eltűnik minden kontúr,
Az ajkam, visszagondol s kimond egy szép nevet;
 
Itt állva, nyugalomban, sötét csend közepette,
Már nem tudom, az árnyék hull-é alá lelkemre,
Vagy szétterül az árny, mely lelkemben született.