This website is using cookies

We use cookies to ensure that we give you the best experience on our website. If you continue without changing your settings, we'll assume that you are happy to receive all cookies on this website. 

Westphalen, Emilio Adolfo: Viniste a posarte sobre una hoja de mi cuerpo...

Portre of Westphalen, Emilio Adolfo

Viniste a posarte sobre una hoja de mi cuerpo... (Spanish)

Viniste a posarte sobre una hoja de mi cuerpo
Gota dulce y pesada como el sol sobre nuestras vidas
Trajiste olor de madera y ternura de tallo inclinándose
Y alta velamen de mar recogiéndose en tu mirada
Trajiste paso leve de alba al irse
Y escandido incienso de arboledas  tremoladas en tus manos
Bajaste de brisa en brisa a cien de los días
Y al fin eras el quedado manantial rondando las flores
O las playas encaminándose a una querella sin motivo
Por decir si tu mano estuvo armoniosa en el tiempo
O si tu corazón era fruta de árbol o de ternura
O el estruendo callado del surtidor
O la voz baja de la dicha negándose o afirmándose
En cada diástole o sístole de permanencia y negación
Viniste a posarte sobre mi copa
Roja estrella y gorgorito completo
Viniste a posarte como la noche llama a sus creaturas
O como el brazo termina su círculo y abarca el horario completo
O como la tempestad retira los velos de su frente
Para mirar el mundo y no equivocar sus remos
Al levantar los muros y cerrar las cuevas
Has venido y no se me alcanza qué justeza equivocas
Para estarse sin levedad de huída y gravitación de planeta
Orlado de madreselvas en la astrología infantil
Para estarte como la rosa hundida en los mares
O el barco anclado en nuestra conciencia
Para estarte sin dar el alto a los minutos subiendo las jarcias
Y cayéndose siempre antes de tocar el timbre que llama a la muerte
Para estarte sitiada entre son de arpa y río de escaramuza
Entre serpiente de aura y romero de edades
Entre lengua de solsticio y labios de tartada morosidad acariciando
Has venido como la muerte ha de llegar a nuestros labios
Con la gozosa transparencia de los días sin fanal
De los conciertos de hojas de otoño y aves de verano
Con el contento de decir he llegado
Que se ve en la primavera al poner sus primeras manos sobre las cosas
Y anudar la cabellera de las ciudades
Y dar vía libre a las aguas y canto libre a las bocas
De la muchacha al levantarse y del campo al recogerse
Has venido pesada como rocío sobre las flores del jarrón
Has venido para borrar tu venida
Estandarte de siglos clavado en nuestro pecho
Has venido nariz de mármol
Has venido ojos de diamante
Has venido labios de oro



Uploaded byP. T.
Source of the quotationhttp://www.amediavoz.com

Eljöttél hogy leszállj… (Hungarian)

Eljöttél hogy leszállj testem egy levelére
mézízű és súlyos csepp kettőnk élete fölött delelő nap
fák illatát hoztad magaddal és a hajlékony szárak puhaságát
és a tekintetedbe ivódott tenger eget verő vitorlák
táncos hajnali lépést hozott távozásod
és borzongó fasorok tömjénje izzik a tenyeredben
széltől szélig a napok százával zúgtál lefelé
és végül te voltál a ronthatatlan forrás a virágok körül
és a partokon egy oktalan veszekedés felé vándorolva
hogy a kezedben volt-e az idő összhangja
hogy fa volt-e a szíved avagy a gyöngédség gyümölcse
vagy a szőkőkút hallgatag robaja
vagy a boldogság mormolása mely az igenlés meg a tagadás
minden egyes szívverésével újból és újból elbizonytalanít és megszilárdít
eljöttél hogy leszállj poharam peremére
bíbor csillag és turbékolás telje
eljöttél hogy leszállj akár a teremtményeit szóutó éjszaka
vagy ahogy az óra bevégzi a kört és uralja a teljes számlapot
vagy ahogy a vihar törli le homlokáról a vitorlákat
hogy lássa a világot és össze ne zavarja evezőit
míg falakat hajigál a magasba és lelakatolja a barlangokat
megjöttél és nem érem föl ésszel milyen igazat tévedsz
hogy ilyen vagy a könnyű menekülés meg a bolygó tömegvonzása nélkül
jerikói lonccal keretezve a gyermeki asztrológiában
hogy ilyen vagy mint a tengerbe süllyedt rózsa
vagy a tudatunkban horgonyzó hajó
hogy ilyen vagy soha sem vonva horgonykötelet és el nem bocsátva perceidet
és örökké megtorpanva a halált szólító csengő gombja előtt
hogy ilyen vagy és állva az ostromot a hárfahang és a folyók csatái közt
a hajnali szél kígyója és az idő rozmaringja közt
a napéjegyenlőség nyelve és a dühtől dagadó ajkak közt simogatsz
megjöttél ahogy a halál tapad majd ajkainkra
kivilágítatlan napok áttetsző kékje
őszi lombhullás és nyári madarak koncertje
az elégedettséget kimondva érkeztem ide
mely akkor tölti be a tavaszt amikor először helyezi kezét a világra
és varkocsba köti a városok haját
és szabad utat ad a vizeknek és szabad dalt a tájnak
hogy fölébred a lány és összeszedi erejét a rét
megjöttél súlyos harmat a kancsó virágain
megjöttél jöveteled eltörölni
századok mellünkbe szögezett lobogója
megjöttél márványból faragott orr
megjöttél gyémánt szem
megjöttél színarany ajak



Uploaded byP. T.
Source of the quotationO. O.

minimap