Alver, Betti: Tähetund

Mis küsib elulahkmel heitlik maru!
Kuid sina enesele annad endast aru.

Ja olgu öö kuitahes pikalt pime –
sa otsaeest ei pühi oma nime.

Puulehtki vaatab valgust, vajub vette
koos teistega. Ja siiski omaette.

Sul puudub sirav siht? – Eks mine
ja taipa, mis on aina tarbimine.

Kas tead, mis heldemaks teeb tasapisi?
Miks julm ei olda iial juhtumisi?
Miks lillekiivrid roostega ei kattu?
Miks elu tähetund on kordumatu?
Miks tulukene tuisuööde kestel
ei kustunud, ei kustu inimestel?

Eks küsi endast parematelt.
Eks küsi surnutelt. Ja elavatelt.

Kuid ära iial küsi kaduvikult
sa enam neid, kes läksid juhuslikult
kottpimedasse läbi leeteluha.

Oh usu, nendele on ükstapuha,
kas laevamees kord sõudis laternata
nad kaotsi meelega või kogemata.

Sorsfordulón vad szél fog vallatóra.
Magad leszel a magad számadója.

Bár éjszakádban sötétség barangol -
nem törlöd le a neved homlokodról.

A falevél is fényt iszik az ágon -
s lehull. A többivel, de egymagában.

Tündöklő cél előtted nem világít?
Menj, faggasd ki a világot, mit áhít.

Az ember lassan bőkezű mitől lett?
Miért van, hogy véletlenül nem ölhet?
Miért nem rozsdás a szirmok gubója?
Miért csak egyszer üt a csillag-óra?
Az a kis tűzvilág a förgetegben
mért ég az emberekben rendületlen?

Kérdezd őket, kik nálad többet érnek.
A holtakat. S azokat, akik élnek.

Csak a haláltól ne kérd őket számon,
őket, kik átkeltek az éjszakákon
s a Léthe partján állnak útrakészen.

Ó, hidd el, nekik mindegy már egészen,
hogy a révész, velük indulva végül,
véletlenül evez-e lámpa nélkül.