Koidula, Lydia: Laulu kohus

Nad taguvad su tüve sisse talva,
Mu Eestimaa! Ei lillelaulu luua,
mul enam sünni teretusi tuua
ei lindudele! Hüüa, sarv, ja valva!

Kui enne sa ei ehitanud halva:
kus nüüd nad rahvaelu üdi juua,
su paleusi püüdvad võlla puua –
mu nõder luule, helise ja salva!

Miks värised, et väeti sa ja vaene?
Kui sinus kiirgab tõsiduse loit,
siis sinu säde nagu ehalaine:

tal taevast tärkab noore elu toit!
Ei võida enam pimeduse paine –
vaid üle ilma lendab kõrge koit!

Ők százados tövedbe éket ütnek,
észt hazám! Virágéneket dalolni
nincs most idő! sem madarakhoz szólni
csevegve! Öble harsanjon a kürtnek!

Régebben rád vígabb napok derültek,
de most a nép velejét szívja holmi
pökhendi had, eszméit bemocskolni
merészelik! Dalom, marj! Úgy csendülj meg,

hogy lássák: nem vagy gyámoltalan, gyáva!
Sötét hatalmak megriadnak ettől:
éjbe hasít az igazság sugára.

E gyors hírnök nyomán hajnal dereng föl,
mintha égből zuhogna égő láva
s már egy világ ébred merész tüzedtől!