Koidula, Lydia: Miks sa nutad?

Miks sa nutad, lillekene
nupud sul täis pisaraid?
Kas sa rasket hingevalu,
hellakene, tunda said?

On sull’ Eesti pind ka rääkind,
vaikne öö sull’ teada ann’d
ennemuistsest rõõmupõlvest,
kadund õnnest pajatanud?

Tõsta pead, õiekene!
Koit on saanud isandaks!
Oma terad hiilg’valt saadab,
et nad nutu kuivataks!

Kui ta lõunavalgust puistab
üle õitsva Eestimaa,
oh, kuis tahame tall’ tänu,
õis, siis vastu õhata!

 
1867

Mért búslakodsz, kicsi virág,
miért fakadsz könnyekre?
Éget talán keserű vád,
gondok alatt görnyedsz le?

Tán az észt föld beszélt hozzád,
míg reátok éj terült,
az aranykorról, mely most már
nem jön vissza, elmerült?

Fejed emeld föl, virágom!
Hajnalé a hatalom!
Szemedből ha könny szivárog,
felszárítja arcodon!

Észt föld felett ha az égen
hajnalfény gyúl, drága jel:
eltűnik a gond s a szégyen -
hálánkat hogy mondjuk el?