Az idő napjainkat
elviszi, mint a zsibbadt
fák sárgult levelét.
Mire már észbekapnánk,
mint csupasz fákra csap ránk
a szél, a hó, a jég.
Á, nem, nem, dehogy bánom,
nem gyászolom, nem szánom
a perzselő nyarat.
A nyárutóban is van,
gyér fényű napjainkban,
sok forró pillanat.
Nem vagyok zord fenyő fenn,
örökzöld büszke őrszem,
nem! csak berkenyefa:
őrhelyem az országút,
s ha az őszi szél száguld,
lombom leszaggatja -
de mégis, mégis: érett,
fürtös bogyóim égnek,
piros tőlük az ág!
Hó fed bokrot, követ, fát,
s amerre a szem ellát:
fehér, sík pusztaság -
De bogyó int az ágról!
Észreveszi a vándor
csendes izzásomat.
Vad hóviharok vernek
s ágamról szüretelnek
a hajszolt madarak.