Peterson, Kristjan Jaak: Kuu

Kas lauluallikas
külmas põhjatuules
minu rahva meelesse
oma kastet ei vala?

Kui siin lumises põhjas
ilusas haisuga mürdike
viluses kaljuorus
ei või õitseda kaunisti:
kas siis meie maa keel,
mis kui tasane ojake,
oma ilu tundmata,
heinamaa läbi, sinise
taeva kullases tules
rahuga on jookslemas,
ega  toreda häälega,
oma rammu tundmata,
taeva müristamisega
kui meri on hüüdmas;

Kas siis selle maa keel
laulutuules ei või
taevani tõustes üles
igavikku omale otsida?

Siis ma võtan teid,
selge, sinise taeva
tähed, maa pealt
kõrge isamaa poole
rõõmuga vaadates laulda;
siis ma laulan sind,
ööde kuningas kuu,
kes sa pilvede sülesta
nii kui pungasta lilleke
lõbusa valge palgega
üles tõused taeva all,
kus tulised tähed
maha on langemas
sinu eest musta,
pimeda udu sisse. --

Nõnda, inimeste vaim,
oled sa udus ujumas,
kui su mõte on otsimas
jumalat tähtede alta!

A dalforrás vajon
a hideg északi szélben
az én népem szívéből
tisztán feItörhet-é?

Ha itt a havas Északon
jóillatu mirtusz
a fagyos völgytorokban
nem tud kivirulni:
hát akkor népem nyelve
csöndes patak legyen csak,
mely szépségéről nem tud,
s a réten át, a kéklő
égbolt aranytüzében
békésen folydogál?
Vagy ha záportól árad,
erejét nem ismerve,
dörögjön, mint az ég?
üvöltsön, mint a tenger?

Hát ennek a népnek a nyelve
a dal viharában
nem tud-e felcsapni az égig,
örök fényt követelve magának?

Én is így dalolom most
a tiszta kék ég
csillagait, a földről
felnézve az égi hazába;
örömteli énekemmel
dalollak téged,
éj királya, hold,
ki a felhők öléből
mint bimbóból virág
derűs fehér arccal
emelkedel az ég alá,
hol a tüzes csillagok
mint lángoló betűk
lehullanak előled
sűrű fekete ködbe -

Ó, emberi lélek,
így úszol a ködben,
ha a csillagok alatt
gondolatod istent keresi!