Rimmel, Rudolf: A tegnapból a holnapba (Eilsest homsesse in Hungarian)

Me astume eilsest homsesse
nagu tunnelist valguse kätte,
sest keegi meist tõestab, et leiame
sealt kõigi lätete lätte.

Mis maha jääb? Pime kõledus?
Või niiskunud kiviseinad?
Võib-olla see kõledus mustemgi
kui kokku me senised leinad?

Kuid taevas meid kohtab sinine,
päev varjud me näkku lõikab;
kui seisame valgusest jahmunult,
siis keegi meid tunnelist hõikab:

"Hei, ärplejad, kuhu te trügite?
Häist tavadest pidage lugu!
Siit pageda ärge püüdkegi -
siin hoiab teid ajalugu!..."

Kas võibki see olla võimalik -
mina, möödunu jättes?
Me otsime oma peegeldust
seni veel leidmata lättes.

Ja avaneb valju põtkuga,
peal pilvede päevakõder,
ja sajandeid vanas tammikus
meid hüüab hall isapõder.

Me läbime valguse pimedust
Oh poisid, on's kasugi meil sest?
Me ometi teame - lätted
meie jaoks algasid eilsest.

Kuid sedagi teame: homsest,
vaid homsest peab otsima venda.
Ja kõikidest teedest raskeim
on tee läbi iseenda.

A tegnapból a holnapba lépünk,
mint alagútból fényáradatba,
a források forrására lelni,
mely ott vár ránk egy hang hajtogatja.

Mi marad el? A sötét sivárság?
Vagy a nyirkos kőfal, mely bezárt itt?
Ez a sivárság vajh nem sötétebb,
mint minden gyász, ami ért idáig?

Mikor elénk tárul a nagy kék ég,
és arcunkat metszi a nap árnya,
mikor állunk, káprázva a fénytől,
egy hang az alagútból kiáltja:

„Hetvenkedők, hová tülekedtek?
Tiszteljétek, ami megszokott!
Mindhiába menekültök innen,
történelmünk úgyis visszafog...”

Vagy tán lehet, hogy a messzi múltból
az ember mégis kilépjen?
Tükörképünket keressük itt
meg nem lelt forrás vizében.

S fenn a felhők naphüvelye
mennydörögve széthuzódik,
s századokon át a vén tölgyesből
szürke jávorbika hangja szólít.

Áthatolunk majd a fény sötétjén -
fiúk, lelünk benne hasznot?
Hisz forrást számunkra, tudjuk,
csakis a tegnap fakasztott.

Hanem azt is tudjuk éppenígy,
hogy nem adhat testvért, csak a holnap,
s az az út lesz a legrögösebb,
amely önmagunkon át hatol majd.