Egyszerűen halt meg apám, nagyon egyszerűen:
utolsó órájáig fűrészelt és reszelt.
De nyomába szegődött a halál, ideje letelt:
lecsapott a halál és nem volt kegyelem.
Kérges kezével akkor aztán
viseltes, szennyfoltos kötényét
végleg levetette.
Volt még egy kis ereje, hát
lefeküdt, kinyújtotta térdét,
hátát kiegyenesítette.
Így ment el ő is a többiek útján.
Anyám zokogva szidta a halált.
Húgommal kivittük az ágyat,
a szoba olyan elhagyatottan állt.
Mikor meghozták a koporsót,
az óra a dalon lejárt.
Boldogságát sokféleképp kereste,
de gyökerei levegőbe nőttek.
Ócska és üres erszényében
- mi utána maradt -
anyám talált egy koronát,
annak is dohányszaga volt:
Egyszerű halált halt, amilyen maga volt.
Keresztbe téve a kopott kabáton
a barna és inas kezek.
Életére visszagondolva, látom,
hogy új ruhát sohase vett.
Túl hamar elsiklott mellette minden.
Szerettem volna kérdezgetni sokszor,
hisz annyi mindent összegyűjtött csendben,
annyit tudott sok rejtélyes dologról.
Most már csak anyám adhat választ a sok titokra,
és annyi mondanivalója volt, igen -
de mi? Vajon ki tudja?
Apám gyertyák árnyékában pihen.
Tavaszi hóvihar kavarog zúgva,
szobánk csendjét gyűlöli, azt hiszem.
Egyszerűen, nagyon egyszerűen.
Ahogy a hó csapódik ablakunkra.