Sang, August: Emajõe álmatag partján (Emajõe unisel veerel in Hungarian)

Emajõe unisel veerel
päev jälle õhtusse langeb.
Punane omnibuss veereb,
kõriseb veomehe vanker.

Ruudustik päikeses põleb,
katustik päikeses kiirgab.
Harva sust mööduvad mõned
töölised, naerukad piigad.

Pilvede õhkuvad helbed
suiguvad sinises taevas.
Õitega kevad liig helde,
punaga eha liig vaevav.

Enam ei hooli, kas aste
kurale eksib või hääle.
Väraval mängivail lastel
on nõnda heledad hääled…

Mälestusräbalaid ruttab,
virvendab, katkeb ja vajub.
Valu on kusagilt tuttav,
aga teadmine – hajund.

Kusagil Emajõe veerel
nimetust leinast jääd ängi.
Päevake punades veereb;
lastesalk väraval mängib…

Emajõe álmatag partján
nap hull az esteli ködbe.
Omnibusz vöröse tarkáll,
fuvaros szekere zökken.

Ablakok napfényben égnek,
tetőkön nap fénye árad,
melletted hallgatva lépdel
munkás és víg arcu lányka.

Párázsló foszlányu felhők
szúnynak a kékellő bolton.
A tavasz túlsága eltölt,
kínoz a vöröslő alkony.

Nem érdekel már mennyire
zavarnak téged a hangok.
Kapud előtt gyermekek
s oly felfénylő a hangjuk…

Emlékek foszlánya illan,
felbukkan, szétomlik, elvész.
Ráismersz félig a kínra,
de semmit nem tart meg elméd.

Valahol Emajõe partján
szorongsz a névtelen gyásztól
Vörösen hull le a nap már,
kapudban hempergő srácok…